Libri & libelli

Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.

Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.

Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy). 

Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.

E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.

Bookline, 2016

301 oldal

Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.) 

Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat. 

Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat. 

A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek. 

Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének. 

A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság. 

Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad. 

Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.

Pozsonyi Pagony, 2014

317 oldal

Ami felkerül a Facebookra, az devalválódásnak indul - legyen bármilyen jóízű is, minél többen használják, annál kevesebb marad belőle, végül csak a héja, aztán annak a rágcsálására is ráunnak, s így lassan elenyészik a szélben a maradék, hálistennek. (És az eleve szeméttel sajnos hasonló a helyzet, csak mintha hosszabb életű lenne.) 

Ez van a fenti könyv címében idézett történettel is (biztos ismerik, a gyűrűbe vésett jelszó, mely baj és öröm esetén is hasznos lehet), amiről csak a könyv közepe táján értesül a gyanútlan olvasó (legalábbis én), és a címkeként használt leértékelt szöveg sajnos a szövegegész értékének egy részét is kétségbe vonja. 

Amúgy jó könyv pedig, legalábbis régóta az első mű, amit kb. két este leforgása alatt megettem, igaz, rövidke. Első benyomásom az volt, hogy ez a szöveg is a szépirodalom és a szórakoztató (női) irodalom határmezsgyéjén lavírozó darab (mint ahogy a párizsi is részben hús, részben növény), de egy idő után a szépirodalomba soroltam saját szubjektív kategorizálásom szerint. Bár gyanakszom, hogy a személyes érintettség okán is olvastam olyan kíváncsian: a főszereplő hasonló korú, bizonyos értelemben hasonló helyzetű nő, mint én, és az őt foglalkoztató gondolatok nagyrészt bennem is felmerülnek, sőt fontosak az életben: emberi kapcsolatok, szerelem és szex, hogyan dolgozzuk fel a veszteségeket, szabadság (külső és belső), változások az idővel stb. Miért lehet diszkrepancia a testünk és az agyunk vágyai között? Mitől magányos az ember, és mit tehet ellene, illetve kell-e ez ellen tenni valamit? És: hogyan üssük el az időt, ha nincsenek pénzgondjaink?... 

Nagyjából az ezeken való tépelődés teszi ki a könyv fősodrát, szerencsére nem oldalakon át olvasható belső monológokként, hanem kérdések, lehetséges utak felvillantásával. És a szerző nagyon jó feszes ritmust ad ezzel a művének, holott annak egyébiránt gyakorlatilag nincs cselekménye. Az eseménysor eredője, hogy a főhős anyja meghal, s ő rá emlékezik, illetve próbálja a mindennapokat élni, feldolgozni a veszteséget, meg ami ilyenkor szokás. Utazik, különféle emberekkel találkozik, akikkel esznek, isznak, beszélgetnek, hajókáznak, nyaralnak, szerelmeskednek, füveznek, barátkoznak, veszekednek. Majdnem olyanok, mint mi - eltekintve a pénztől és a mediterrán életmódtól. S közben a nyitott, kíváncsi, kereső rátekintés a világra, magunkra, másokra. 

Jó ez. 

De van nem jó is. Fura például, hogy az E/1. szöveg állandó megszólítottja az elveszített anya, a rá való emlékezés, a vele való szenvedélyes, élő dialógus. Érdekes és hiteles részek ezek, de valamiért minden egyes megszólításkor (pedig sok van) egy tizedmásodpercig utána kellett gondolnom: kihez is beszél a főszereplő. Ez pedig baj. El is kezdtem tanakodni, hogy mi lehet az oka. Rá is jöttem. Hogy ugyanis bár a fő vezérfonal az anya elvesztése, akit a főszereplő (Blanca) végül már élete szerelmének titulál (höh), valójában semmit nem tudunk meg a szóban forgó anyáról mint emberről. Blanca nem pusztán mint édesanyját, hanem mint kivételes embert gyászolja őt, de hogy miben is tűnt volna ki mások közül, azt egy árva tényecskével sem támasztja alá. Nyilván az anya iránti szeretet tetemes részben irracionális, de esetünkben meglehetősen racionális gondolatsorokkal, érveléssel állunk szemben, már amennyiben érvelésnek tekinthető az indoklás nélküli kijelentés. Az erősen önéletrajzi könyv epilógusában azt írja a szerző (s ezt a fülszöveg is ismétli, nem szó szerinti idézetben, ami igen fájdalmas): "Tőled kaptam a tudást, hogy a szerelem első látásra a szerelembe esés egyetlen lehetséges módozata (igazad volt), a művészet, a könyvek, a múzeumok, a balett szeretetét, a pénzzel való nagyvonalúságot, a megfelelő pillanatra tartogatott nagy gesztusok művészetét, az alaposságot a tettekben és a szavakban. A bűntudat hiányát, a szabadságot és felelősségtudatot, amit ez jelent." Ez marha szépen hangzik, mintha García Márquez reinkarnálódott volna a barcelonai tétlen értelmiségben, és túl sok Coelhót olvasott volna a vécén. A baj az, hogy az itt megfogalmazott anya-eszencia elemei közül egy, de egy sem kerül elő sehol a teljes könyvben, sem az anya, sem leánya vonatkozásában. Nincs szerelem első látásra, egy fia nagy gesztus se, sehol egy árva könyv, múzeum, alaposság, sőt még egy incifinci balett se. Semmi, csak üres szavak. Ez pedig sajnálatosan megkérdőjelezi a vallomásszerű könyv egész tartalmát: honnan jöttek ezek a dolgok, miért is fontosak (mert azok, persze, ki merné megkérdőjelezni teszem azt egy múzeum fontosságát?), miért így érdemes élni? Satöbbi. Iszonyú érzés lehet egy anyát elveszíteni, és teljesen akceptálható, hogy irodalmi eszközökkel szeretné a szerző a maradandóságba emelni eltávozott anyukáját, de sajnos az átélt fájdalom érezhető csak, a piedesztálra emelés nem sikerült. A valóság lehet ihletője a műnek, de önmagában nem művészet, azt már Hornby is cincálta, hogy bizony attól jó egy műalkotás, ha meg van rendesen csinálva, nem csak úgy odakenve. 

Mindegy, spongyát az anyára, a könyv érdekes, és az anya-vonaltól eltekintve rendesen megcsinált, bár azt sajnálom, hogy néhány gondolatba csak belekap, és nem viszi végig. Például az öregedés kérdése (egy nőnek hány évesen nincs már esélye a szerelem első látásra?), de még inkább a magányé: hogyan lehet elviselni? Bár az anya kínzó hiánya átjárja a könyvet, és stabil párkapcsolat helyett pillanatnyilag csak egy nős szerető sertepertél a főszereplő körül, mégis alig-alig pendíti meg a könyv, hogy milyen lelkiállapot ez. Illetve hogy pontos legyek, egy félmondatban leszögezi, hogy magányos, aztán annyi, nem folytatódik sehol se ez a fonal. Hiányoltam. 

Tetszettek viszont mellékes dolgok: hogy minden szereplő külsejét és ruházatát indokolatlanul aprólékosan leírja; hogy ízek, illatok mindenhol, gyöngyök zsebben; hogy kis részletek építik-díszítik a főszereplő világát, mondjuk lepattant büfék mellékutcákban; mindenféle emberek, akikről hamarosan már nem is tudtam, kik is ők a regény világában. 

Szóval vegyes érzések. Jó párbeszédek és iszonyatosan béna, Harry Pottert is alulmúló dialógusok egymás mellett. Túltolt kutyás vonal. Funkciótlan hajózás. Szép, a hatvanas éveket idéző borítórajz. A többit szerencsére elfelejtettem. 

Konklúzió: negyvenes nőknek, akik még képesek kérdéseket feltenni, úgyszólván kötelező olvasmány. A többiekről nem tudok nyilatkozni.

Fordította: Varju Kata 

Libri, 2016 

208 oldal

Ismét egy csodálatos cím, éppen a szám íze szerint való. Bár ezt a könyvet nem én választottam, hanem ajándékba kaptam - köszönet az ajándékozóknak és különösképpen annak, aki kiválasztotta! Neki is készültem, hogy olvasok végre egy finom, echte japán fejlődés- és vándorlástörténetet, olyasmit (japánban), mint mondjuk Orhan Pamuktól Az új élet; de ez másmilyen történet. Nem is fejlődős, pedig mintha annak látszana. De egyik érdekessége épp az a kérdőjel, hogy most akkor szegény színtelen Tazaki Cukuru színtelen-e, zarándokol-e, fejlődik-e valahonnan valahova, mint azt a XIX. században gondolni szokás vala egyesek számára, avagy pediglen nem. Igaz, már a XXI. században vagyunk, de a fejlődés toposza még mindig tarol, legalábbis ha az amerikai nyálfilmekből indulunk ki. 

Haladjunk azonban rendben, pontosan, ahogyan az egy japán könyvhöz illik! Téma: Tazaki Cukurut kitaszították maguk közül szívbéli kebelbarátai, s mintegy tizenöt év elteltével ki szeretné deríteni, miért. S kideríti. Soványka, ugye? Sőt, mindenféle kalandokkal sincs megspékelve a kiderítés folyamata, hálistennek. Minden rendkívül valószerűen történik. Murakami Haruki azonban olyan mesterien forgatja a tollat, hogy az olvasó minden percben azt várja, hogy valami szörnyű esemény vagy felfedezés csap le és hengereli le azonnal. Egyfolytában izgultam és rettegtem, hogy miféle szerencsétlenség éri mindjárt Cukurut, akit szinte megkedveltem már. Jelzem, szörnyű esemény ugyan akad, de tökéletesen valószerű mennyiségben csupán. És mégis, szorongás szorongás hátán! T. C. egyfolytában szorong, és én is csak szorongtam és szorongtam a vele töltött 333 oldal folyamán. Közben megjelenik a finn szál, és teljesen magától értetődővé válik, hogy a japánok éppúgy küzdenek a maguk sötét démonaival, mint a skandinávok (itt abszolúte azok a finnek is). Ha eltekintünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól, lehetne ez egy bűnügymentes skandináv krimi is. 

De szerencsére nem kell eltekintenünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól. T. C. a legnagyobb kétségbeesés bugyraiban is ügyel küllemére, megmossa a haját, rendesen viselkedik, sőt rendesen elvégzi tennivalóit! A kötelmektől semmi sem tántoríthatja el. Igaz japán ember ő. És ezt a kínos pontosságot megfejeli Murakami Haruki kínos pontosságú nyelvhasználata. Ami egyébként nagyon tetszik, de... fura. Még a főhős szexuális fejlődéstörténetét is olyan aprólékosan mérlegelve mutatja be, hogy az a benyomása támad az embernek, hogy szegény pasas nem is lelhetett benne sok örömet. Hogy csak azt csinálja, ami a kötelessége. 

Az is kellemes, hogy maradnak elvarratlan szálak a könyvben. Mivel az életben is vannak ilyenek. Nem tetszik viszont a Haida apja történetében megjelenő mitizálás. Fel tudok ugyan vázolni magamnak olyan koncepciót, mely igazolja a szövegen belüli megjelenését, de úgy vélem, már baj van, amikor mesterségesen kell gyártanom a koncepciót a történethez. A befejezéssel is gondjaim vannak. Az a benyomásom támadt, hogy Murakami Haruki szerintem több különböző véget is gyártott a könyvéhez, sokáig latolgatta, melyik lenne a legjobb, és végül, jobb híján döntött amellett, amit olvastam. Haj, haj! Érezhető a gyártásszag, ez nem túl szerencsés. És az az (általam elképzelt) gondolkodásmód sem tetszik, amelynek eredményeképp a (bennem tételezett) befejezés-lehetőségek közül az író kiválasztotta a momentán érvényes befejezést. És főképp az nem tetszik, amikor egy könyv befejezése ilyesféle gondolatokat ébreszt bennem. 

Konklúzió: a (Japán-, Murakami Haruki- és Skandinávia-) rajongók mellett végső soron azért ajánlanám én ezt a könyvet az irodalomszerető népeknek. Inkább ajánlanám, mint nem ajánlanám.

A könnyű műfajok párthíveinek azonban egyértelműen nem ajánlanám.

Fordította: Nagy Anita

Geopen Kiadó, 2013

333 oldal

Van az úgy, hogy az ember csak úgy ötlettelenül téblábolgat a virtuális könyvek között, mianyavalyát kéne olvasni, ami könnyed is, de szól is valamiről, viszont nem a kétségbeesésről meg a szenvedésről, van humora meg hepiendje, és egyszerűen nem lehet letenni. Nos, van, hogy ilyenkor egy jó cím úgy lenyűgözi az embert, hogy legott letöltögeti a rejtélyes irományt, sőt elolvasni se restelli. És ráébred, hogy mitadisten, csodák nincsenek. 

A pasi a szomszéd sír mellől is olyan könyv, amely a puskapora számottevő részét ellőtte a címadásnál, vagyis a regény közel sem hozza az ilyenféle kedves morbiditást. További meglepő fejlemény, hogy szép olasz neve ellenére a szerző, s így műve is, svéd, és pont olyan komor, mint a többi svédek. Az a humor, amit belevisz a regénybe, svéd viszonylatban nyilván vérbő szabadosságnak hat, de mi itt a déli végeken másként szocializálódtunk. Komorság, kérem, komorság dől a szomszéd sír mellől! Még ez a könyvajánló is elkomorodik tőle. 

Az (is) jó egyébként a címben, hogy teljes mértékben koherens a regényszöveggel. Merthogy a Nő meg a Férfi valóban a temetőben ismerkednek össze, amidőn egymás tőszomszédságában nyugvó szeretteiket gyászolgatják. Ebben ki is merül összes közös vonásuk (eltekintve a szextől). A nő egy biomániákus kékharisnya (könyvárosnő), a pasi egy önmagát utolérni képtelen gazdálkodó. Mi sülhet ki ebből? Igazatok van, semmi eredeti. Veszekedések és kibékülések sora. 

Ezt a kevéskét viszont jól hozza az írónő. Ponyvához képest nagyon hitelesnek és pontosnak tűnnek a gondolatok, amelyeket a főhősök agyába ad, a kevés cselekményt is olvasmányossá tudja bonyolítani, a befejezés ügyes egyensúlyozás a svéd és az olasz modell között. Az is tetszett, hogy a végletes(sé karikírozott) két főhős között majdnem sikerül megtartania az írói pártatlanság egyensúlyát. (Egy idő után azért egyértelművé válik, hogy az igazi főhős kicsoda: Désirée vagy Benny? - E ponton kíváncsi lennék, hogy más is hasonló véleményen van-e ez ügyben. Ki a főhős? VV!) 

Technikailag a történet kétnézőpontú, vagyis D. és B. E/1. beszámolói váltogatják egymást. Jelen esetben ez jól működik, és a szöveg nem is kíván ennél többet. A fíling pedig az a bizonyos skandináv: hideg és sötét. Csak néha tör ki ebből a fagyos lápból az egészséges (ön)irónia: "Van férj vagy nincs, többnyire csak az a kérdés, hány szelet húst kell venni ebédre."

 E-könyveknél nincs különösebb hatása a borítónak. Jelen esetben ez szerencsés; ha könyvesboltban pillantanám meg a kötetet, fejvesztve menekülnék a könyvtervezés e szörnyszülötte elől. Jobban meggondolva a könyv legborzalmasabb része az értelmetlenül, logikátlanul, az esztétikumot sutba vágva összehajigált képek sora, mely nem hiszem, hogy 0 főnél többet meg tudna szólítani. Katasztrófa. 

Konklúzió:

E-könyvolvasó-tulajdonosoknak. Skandinávmániákusoknak. A keserédes szerelmi történetek, illetőleg bármilyen szerelmi történetek híveinek. Könyvtárosnőknek. Szingliknek. A leheletnyi morbiditást tükröző könyvcímek rajongóinak. Azoknak, akik vidékre akarnak költözni. Akik szeretik a folytatásos történeteket (mert terrrrmészetesen e könyvnek is van folytatása). Kiknek nem? Akik a love storykat inkább hollywoodi nyálban kedvelik.

Fordította: Kertész Judit

Park Kiadó

208 oldal

Mostanában nem nagyon olvasok, legfeljebb újra a régieket. Más mániák foglalnak el. De mivel a könyveknek mindenhez közük van, ezért csak-csak visszakanyarodom ide. Most például a (hobbi)futók egyik Szent Könyvét olvastam el: Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? 

Megvallom, nem annyira az érdekelt, hogy a futáson kívül miről beszél Murakami, amikor a futásról beszél - illetve az is érdekelt, érdekelt volna, de a könyv végén fény derül rá, hogy a cím eleve egy irodalmi allúzió Raymond Carver magyarul nem is olvasható kötetére (What We Talk About When We Talk About Love), és ez kb. 38%-ot kivont tendenciózus kíváncsiságomból -, hanem inkább az, mit mond a futásról. Szerencsére mindkét megközelítésre kielégítő válasz a könyv. A futók megkapják, amiért elolvassák: sok futástörténetet, versenyeket, eredményeket, futóörömöket és kudarcokat, illetőleg ezek mentális leképeződését. Azok a - szerintem - kevesek pedig, akik maguk nem futnak, mégis végigfutják ezt a kis könyvet, megtudhatják, miről beszél az író, amikor a futásról beszél. Vajon miről? Nos? Természetesen az Életről! Hoppá! 

Szerencsésebb fele ennek, amikor az Életről mint életmódról beszél. Kedvelem az olyasféle kitételeket, mint pl.: "Abban, hogy főállású író lettem, azt szerettem a legjobban, hogy korán fekhetek és korán kelhetek." Meg: "Úgy határoztunk, hogy mivel kiszálltunk a vendéglátóiparból, már csak azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel akarunk, akikkel meg nem akarunk, azokkal lehetőség szerint nem." Szeretem, amikor M. H. leírja, hogyan telik a napja, hány órakor mit csinál, mit eszik, mikor, hol és mennyit fut, milyen zenét hallgat és így tovább, holott e tények objektíve valóban semmi rendkívüli információt nem hordoznak. Voltaképpen a könyv olvasása óta sem tudom eldönteni, ez a bennem lévő lelkes kíváncsiság belőlem avagy az íróból fakad-e - egyezzünk ki abban, hogy szerencsés találkozása ez annak, amit ő kínál, meg annak, amire én - sokszor - vevő vagyok. 

Sajnos van szerencsétlenebb fele is az Életről való filozofálgatásnak. A szöveg vége felé Murakami leszögezi, hogy "Amikor regényt írunk, vagyis a szöveg által létrehozunk egy történetet, elkerülhetetlenül felszínre kerülnek az emberi létezés alapjaiban rejlő méreganyagok." Nem sokat olvastam eddig az írótól, de amit ismerek, annak alapján azt gondolom, hogy igen jó önmeghatározás ez: M. H. művei valóban a méreganyag laboratóriumi pontosságú meghatározására törekszenek. Ez a könyv azonban nem regény. Hiányzik belőle a méreganyag! Ennek örülök. 

Van viszont benne néhány olyan rémisztően közhelyes megállapítás, hogy szinte pirultam. Néhol még mintha észlelhető lenne az önirónia halvány árnya, teszem azt itt: "Számomra - illetve bizonyára mindenki más számára is - az öregedés olyasmi, amit életemben először élek át, és az érzelmeket, melyeket megízlelek általa, bizony, életemben először ízlelem." De aztán jönnek a coelho-i szakadékok: "A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak." Meg a fészbúk-elméncségek: "A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni." És a pszichologizáló rettenetek: "Az egészséges önbizalom és az egészségtelen önteltség közti határvonal nagyon vékony." Huáhh! "Lehetünk akárhány évesek, míg élünk, mindig tanulunk valami újat saját magunkról." Van ennél lejjebb?... És azok a mondatok, amelyek az égvilágon semmit, de semmit nem jelentenek: "Arra, hogy mindhalálig tizennyolc évesek legyünk, nincs más mód, mint tizennyolc évesen meghalni." Miért? Miért? Miért? Miért?

Vannak persze futó-aranyköpések is: "Mert az a fontos, hogy akár csak egy kicsivel, de meghaladjam a tegnapi önmagam. Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk." És szerencsére olyan is akad, ami kevésbé moralitás-ízű: "a hosszútávfutó számára az a lényeges standard, hogy futás után éreznek-e büszkeséget (vagy ahhoz hasonlót) önmaguk miatt." - Ezeket amúgy szerintem a nőknek írta. 

(...) 

A könyvről megtudjuk, hogy hosszabb időn át, több részletben íródott "tanulmányok", jegyzetek sora, általában egy-egy futóeseményhez kapcsolva. Dicséretes szerkesztői munka, hogy igen koherens, áttekinthető könyv lett ebből a gyűjteményből. Kedvelem a szövegalkotás elszánt precizitását is. És a fönti bosszantó szöveghelyek helyett szerencsére inkább az a kép maradt meg bennem a könyvről, ahogyan a nap süti egy ember ábrázatát, aki egy íróasztalnál dolgozik, vagy épp egy folyóparton fut. És ez jó. Hogy jelezzem, Murakami Haruki azért tényleg jó író, és e könyve is azért olvasható, egy remek idézettel zárom soraim:

"Nos, a világ igencsak érthetetlenül működik. Tényleg akadnak benne, akik egyszerűen intézik az ügyeiket."

Konklúzió:

Na jó. Jó, jó, akinek fő hobbija a futás, az olvassa el (ha még nem tette meg). M. H.-rajongók szintén. Japán kedvelői szintén. És azok is, akiket lenyűgöz az emberek/dolgok röntgen-átvilágítására törekvő írói látásmód. A szenvedélyesség hívei viszont talán inkább máshol keresgéljenek.

Fordította: Nagy Anita

Geopen Kiadó

166 oldal

Amidőn (immár tíz éve) A da Vinci-kód oly nagyon tarolt, minő meglepetés, elárasztották a könyvesboltokat az utánzatok. Minden további fokozás nélkül: Jennifer Lee Carrell fönti című könyve is egy a sokból, méghozzá elég középszerű. Ámbár a Grál helyett itt egy elveszett Shakespeare-dráma szerepel, ettől eltekintve az azonosságok már igencsak bántóak. Nemcsak a történetszövés követi szolgai módon a Dan Brown-félét (újabb és újabb „intellektuális” nyomok hajkurászása szerte a földgolyón, rejtélyes támadók és támogatók, véres hullák minden mennyiségben, és így tovább), hanem sajna a főbb szereplők is kísértetiesen emlékeztetnek a példaképére. Színre lép itt Langdon, Sophie, Saunière, Bezu Fache, Sir Leigh Teabing, Rémy Legaludec annak rendje és módja szerint, és a szerző még arra se vette a fáradságot, hogy a névadáson túl bármiféle eltérést igyekezzék becsempészni a könyvébe. Ami egyszer már bejött, azon ne változtassunk, ugyebár. 

Grál helyett tehát Shakespeare. Részint az elveszett dráma kézirata után folyik az öldöklő hajsza (a Cardenióról van szó egyébként), részint az obligát kérdés körül molyolgatnak az irodalomtudósok és társaik: hogy tudniillik ki írta a Shakespeare-drámákat. Némi minimális irodalmi érdeklődés birtokában már mindenki belefutott az időről időre fölröppenő találgatásba, hogy ugyanmá ez lehetett-e, vagy emez, vagy amaz netalántán, mindenesetre biztos nem az a Shakespeare. Nem hiszem, hogy túl nagyot vétek a krimi belső szövete ellen, ha rögtön el is árulom, hogy a kézirat előkerül, de a szerzőségre vonatkozó bizonyíték nem. Sajnos a szerző – bár a S.-témában tájékozott, lévén maga is irodalomtudós – nem rendezgeti olyan ügyesen a szálakat, mint példának okáért Dan Brown, így igen kevés az olyan fordulat a regényben, amely a meglepetés erejével éri az olvasót. 

Utánzat is tehát a könyv, kriminek meg gyenge cseppecskét, mégis a legbosszantóbb számomra az volt, hogy egyszerűen nem tudtam kiigazodni a XVII. századi angol nemesi családokon, amelyeket J. L. C. fölvonultat. Nem bírtam követni, hogy melyik család udvarhű, melyik katolikusbarát, melyik titkos katolikusbarát, melyiknek melyik tagja csinált ilyen vagy olyan suskust, és így tovább. Hemzsegnek a különböző Howardok meg Stanleyk meg Oxfordok, akik ráadásul ilyen vagy olyan earlök, és néha többfélék is. A szerző időnként (közjáték gyanánt) visszaröpíti az olvasót a 17. századba, hogy egy-egy jelenetet mintegy autentikusként állítson elénk, és ezek a jelenetek végképp összedöntik azt, amit addig megérteni véltem ezekből a családi-társadalmi viszonyokból, nem is szólva valami korabeli szerelmi háromszögről, amelynek én öt tagját véltem fölfedezni, a hiba ez esetben nyilván bennem van. Úgy tűnik azért, sokaknak bejöhetett ez a könyv, mert a szerző tovább rágja Shakespeare csontjait A Macbeth-rejtély című rémtörténetben. Huh. 

Konklúzió, avagy kiknek ajánlom? Akik annyira imádják a Dan Brown-féle könyveket, hogy még az utánzatok is örömet szereznek nekik. Akik annyira imádják Shakespeare-t, hogy bármit elolvasnak, ahol szó esik róla. Akik szeretik előre sejteni, hogy egy krimiben mi fog történni. Kiknek nem ajánlom? A többieknek, nyilván; s különösképpen azoknak nem, akik – mint én is – rosszul vannak, ha Shakespeare-t per Bárd emlegetik. 

Fordította: Babits Péter

Alexandra Kiadó

432 oldal

Van az úgy, hogy az ember egyszer csak elolvasta az összes Agatha Christie-krimit, és nem maradt betevő falatja, elvégre Őutána a többi azért nem olyan, lássuk be. Maradnak a pótlékok, mint például ez az Agatha Raisin, akinek azé’ biztos nem véletlen a keresztneve. Ráadásul angol, s ez szerintem minden kriminek jót tesz. Agatha Raisin egyébként nem túl Miss Marple – inkább Ariadne Oliver, csak hiúbb és nyersebb kiadásban. Tetemes mennyiségű detektívregényt írt vele-róla a szerző, bizonyos M. C. Beaton (ez egyébként álnév), a mintegy huszonnégy krimiből ha jól emlékszem, hét jelent meg szép sorban magyarul: Agatha Raisin és a spenótos halálpite, …a parázna lódoktor, …az elültetett kertész, …az elkóborolt túrázó, …az életveszélyes esküvő, …a tenyérbe mászó turista, …a vizes viszály. Igazán kellemes és agykikapcsoló olvasmányok. 

Nomármost Agatha Raisin mint detektív. Ötvenes nő, aki sikeres PR-karrierjét befejezve végre nyugdíjba vonul, és Londont odahagyva a vágyott, idillikus Cotswoldba költözik, egy igazi zsúpfedeles viskóba. Itt részint a helybéliekkel viszálykodik és barátkozik, részint gyilkosságokra derít fényt, részint állandó harcot vív a pluszkilókkal, részint pedig változó intenzitású vonzalmat táplál szomszédja, bizonyos James irányában. Egyúttal James tölti be dr. Watson és Hastings kapitány szerepét, csak kevésbé bugyuta kiadásban. A regények fölöttébb angolok (szereplők, tárgyi környezet és az irodalmi hagyományba illeszkedés tekintetében is), és egyben nagyon maiak, ez remek kombináció. Ennek a krimisorozatnak fő erénye amúgy a főszereplő detektív, Agatha, akit nagyon jól megcsinált az írónője: szerethető, vicces, baráti, erényekkel és kisebb-nagyobb hibákkal, melyeknek köszönhetően végtére is hiteles nőszemély. 

A hitelesség más vonatkozásokban azért sokszor csorbát szenved. A szerelmi szál például néhány kötet után ellaposodik, nem tudja a szerző fönntartani azt az állandó hullámzást, amely számottevő izgalmat adna hozzá a könyvekhez. A két utóbb megjelent könyvben alig-alig játszik szerepet, inkább egyéb érzelmi szálakkal próbálja a szerző dúsítani a regényeket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. 

A könyvek mindamellett igyekeznek követni a detektívregények jól bevált sémáit, különös tekintettel a Nagy Christie-re. Különösebb fakszni nélkül hamar elpatkol az Első Hulla, és épp a megfelelő stratégiai ponton követi őt a Második Hulla. A kellő számú (3-6) szereplő keveredik gyanúba, beleértve néha természetszerűleg magát Agathát is, aki ráadásul többnyire maga is életveszélyben forog. Hol ablakon akarják kilökni, hol élve akarják eltemetni. Még jó, hogy megússza. A köztes időszakban Mrs. Raisin (Jamesszel vagy nélküle) körbe-körbe jár ismerősei és a gyanúsítottak között, több párbeszédet folytatva velük, melyek során amatőr kérdésekkel próbál fényt deríteni az esetre. Agatha Christie is ezt a módszert művelte, de míg nála minden egyes dialóg rejtett jelekkel gyarapítja a tettes felé vezető utat, Beatonnál a párbeszédek tetemes része „üresjárat”, nem vezet semerre, csak az oldalszámot növeli. És e ponton sajnos azt is be kell vallani, hogy ha tisztán mint krimiket nézzük a regényeket, akkor bizony mindegyik elég gyenge eresztés. A gyilkos személye nem túl fantáziadús (hamar sejthető), a hozzá vezető út ellenben nélkülözi azt a kérlelhetetlen vaslogikát, melynek eltéphetetlen láncát Conan Doyle és a többiek (Christie, Simenon, Chandler, Gardner stb.) oly kiváló szakértelemmel kovácsolják. A legrosszabb darab az eddigiek közül a tenyérbe mászó turistáról szóló mű. Ez saaaaaajnos nem a Cotswoldban, hanem Cipruson játszódik. A szerző szemlátomást alapos környezettanulmányt végzett e szigeten, ami nagy szomorúságomra egyértelműen látszik a könyvben. Agatha és James két üldözési jelenet között Ciprus 12. századi történelméről és művészetéről értekezik, néha az útikönyvet olvassák föl egymásnak, és ha az írónő már sehogy se tud a párbeszédekbe beleszuszakolni több ismeretterjesztő információt, akkor egyszerűen a főszövegbe illeszti a miniértekezéseit. Borzalmas. 

Ettől eltekintve úgy általában ezek a krimik igazán kellemesek. Furmányos bűnügyeket és még firnyákosabb nyomozásokat jobb nem várni tőlük, de gördülékeny a szöveg, a regények olvastatják magukat, visszafogott humor lengi be őket, remek az Agatha Raisin figurája. Különösen szeretem a bájos bunkóságokat, amelyeket a szereplők egymás fejéhez vágnak. 

Konklúzió: könnyű krimik kedvelői bizonyára örömüket lelik bennük néhány órára; tanulságos lehet a „Milyen hibákat ne kövessünk el krimiírás közben?” tanfolyam résztvevői számára; mérsékelten anglománoknak mérsékelten ajánlott. A szellemes borítórajzok mellesleg nem hazaiak.

Fordítók: Sárközy Elga, Szűr-Szabó Katalin, Borbély Judit Bernadett

Ulpius-ház, Budapest, 2011-

Összesen 1950 oldal

Még mindig az úgynevezett boldog békeidők járják, erre mit ad isten, ez a boldogtalan Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó, akinek pedig ilyen gyönyörű nevet adott az édesanyja, hát nem a prostikról írnak! Méghozzá egész könyvet. Méghozzá részletesen, sőt mi több, alaposan. Micsoda lelkiismeretlenség! Beárnyékolják nosztalgiánk fényes terepét. 

De azért érdemes elolvasni ezt a könyvecskét. 1908-ban jelent meg eredetileg, tehát a századforduló erkölcsi, akarom mondani erkölcstelenségi viszonyait járja körbe, azon belül is a prostitúció különféle válfajait és megjelenési formáit. Ezt pedig a teljesség igényével. A szerzők fölsorolják a budapesti prostitúció összes fajtáját, legálisakat és illegálisakat, megismertetnek a jelenség okaival, szereplőivel és következményeivel, bemutatják, a kéjnőknek milyen kasztjaik vannak hely, alkalom, idő és tarifa szerint, kitérnek a selyemfiúk, a bordélyok, a kávéházak, a garniszállók intézményeire, arra, hogy kik milyen arányban részesülnek a dolgozók keresményéből, sőt foglalkoznak a fogamzásgátlással és a magzatelhajtással is! Fölöttébb érdekfeszítő olvasmány. És tanulságos is: fényt derít rá, hogy bizony, bizony, a ferencjóskai időkben is volt leánykereskedelem, gyermekprostitúció, melegek, még szép ruhájukért kurválkodó háziasszonyok is. 

Konklúzió: a betegesen prűdek kivételével mindenkinek. Árnyoldala, hogy a karcsú kötetecske nem könnyen hozzáférhető, magam is hónapokig várólistáztam érte egy antikváriumban.

Fekete Sas Kiadó − Orpheusz Kiadó, Budapest, 1992

101 oldal

A világ ebek harmincadjára jutott, dúl az erkölcstelenség meg a rosszindulat meg a bűnözés, az emberek még sosem voltak ilyen galádok és alávalók és hazugok és aljasok és kicsinyesek és hitetlenek, eluralkodott az evilági örömökben való fetrengés és kéjelgés, így aztán tuti elvisz minket az ördög a pokolba, ahova valók vagyunk, és szerintem az sem lehetetlen, hogy mindjárt elnyel a fekete lyuk, ami kijön a Nagy Hadron Ütköztetőből, mert nemcsak egyénileg, hanem társadalmilag is borzasztóan, iszonyúan felelőtlenek vagyunk, úgyhogy ne is lepődjön meg senki, bizony megérdemeljük! 

Valamiért így gondolkoztak a 19. században is (eltekintve a Nagy Hadron Ütköztetőtől). Fene se érti. Hiszen akkor még minden gyerek rendes, tisztességes neveltetést kapott. Hiszen akkor még a vallás mindenkit megmentett az összes bűntől, amit csak kitalálhatott. Hiszen akkor még tisztességes polgárok éldegéltek a tiszta városokban, akik tök korrektek voltak egymással. Hiszen akkor még nem volt házasságon kívüli dugás (lehet, hogy házasságon belüli se). Hiszen akkor még boldog békeidők voltak. Hiszen akkor a népek még felelősséget éreztek a Jövőért (nyilván ezért nem csináltak Nagy Hadron Ütköztetőt). Hiszen akkor még nem mutogatták a nők a lábukat. Hiszen akkor még nem voltak buzik. 

Erről a gyönyörűszép ideálvilágról szól a Tisztes úriház, kedvenc Zola-regényem.

Amikor kicsiny gyermek voltam, a nyarakat vidéken töltöttem, ahol nem voltak könyvek. Se könyvtár. Egyszer csak – úgy kilencéves korom táján – egy szekrény aljában találtam néhány hiányos Olcsó Könyvtár kötetet és az itt is látható példányt a Tisztes úriházból. Utóbbit rögtön elolvastam. 

Azt hiszem, ennek a könyvnek a célközönsége nem annyira a kilencéves korosztály. De nem adtam föl. Újra és újra elolvastam, évente egyszer-kétszer. Mindig találtam benne valami újdonságot, és mindig más része lett a kedvencem. Voltak részletek, amelyeken sokáig gondolkodtam – most akkor Octave magáévá teszi Valérie-t, vagy csak akarja, és nem sikerül? Vajon miért? Ilyeneken méláztam 10-12 éves korom táján. Mára már – sajnos! – eltűntek az ilyesféle izgalmak a könyvből, helyette bizonyos tendenciózus vonásokat voltam kénytelen észrevenni, de sebaj! Ezekkel együtt is sokkal jobb ez a regény, mint a Nana, vagy az olvashatatlan Párizs gyomra. Ki olvasta a Párizs gyomrát? Na? Ugye? 

Biztos Nektek is van olyan könyv, amelyet időről időre elolvastok. Nekem az egyik ilyen a Tisztes úriház. Mindenféle utak nyílnak benne, és érdekes, hogy mi merre fordul. A konklúzió tehát: ajánlom a 19. századi irodalom kedvelőinek (bár ők olvasták), nem ajánlom a sci-fik kizárólagos híveinek, ajánlom a szappanoperák barátainak és barátnőinek, nem ajánlom Bret Easton Ellis-rajongóknak. 

Fordította: Bartócz Ilona

Európa, Bp., 1963.

387 oldal (plusz utószó)

 Valamikor eszembe jutott, hogy Zámbó Jimmy már majdnem tizenkét éve nincs velünk, merthogy most már majdnem tizenkét éve meghalt. Tavaly volt emlékkoncert, sztárvendégekkel, mert mindenkinek hiányzik a Zámbó Jimmy. Egyszer polgármester is szeretett volna lenni, de nem sikerült neki, ő lett az utolsó az öt (vagy hat) jelölt közül. Azok a régi szép idők, istenem, még lehetett dúskálni a választható személyek között!... – Szóval Zámbó Jimmy így jutott eszembe, tényleg, most már tíz évnél is több elmúlt, hogy eldördült a végzetes lövés, és az élő Király Legendává nemesedett. Az alábbi műelemzéssel tisztelgek megboldogult emléke előtt, különös tekintettel az ismertségi tőkéjét szorgalmasan ápoló hátramaradott rokonokra.

Mindent elfelejtek már, elfáradtam rég,
Lassan elmúlt a láng, úgy félek én.
Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó.
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.

R. Még nem veszíthetek! Még nem! Én élni akarok.
Adj időt nekem! Ó, Ég! Szólj, hogy még várjon!
Add vissza nekem! Ő kell! Még látni akarom!
Még nem búcsúztam el, még nem! Úgy fáj, nagyon.

Érzem elborít a láz, sírni szeretnék,
Olyan rég várok rád, de te nem jössz. Miért?
Mindent megpróbáltam már, hogy elfelejtselek,
Olyan forró a vágy, hogyan éljek nélküled?

R.

Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó,
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.

A szomorú hangvételű mű az élete derekán, élete teljében lévő, az elmúltakra visszatekintő és a jövőre készülő, sorsa fordulópontján álló férfiember számvetése a múlttal s jövendővel (mint Arany Jánosé az Epilogusban). A balladisztikus alkotást a kitörő szenvedélyek a rapszódiák hangneméhez közelítik (mint Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemetje), jelezve azt a forrongást, a bensőben dúló kételyeket és félelmeket, melyek e rendkívüli lelket marcangolták.

A kezdő tagmondat a feledés tényét rögzíti (mint Juhász Gyula Anna örökjében: „elmaradtál emlékeimből lassan”). Egyelőre nem egyértelmű, hogy a sérelmek nagylelkű felejtéséről, a közelgő öregkor okozta egészségügyi problémácskáról vagy éppen a múlttal való szakításról vall e pár szó. A fáradtság közlése a második feltételezést látszik erősíteni: az életbe belefáradt öregembert teremti szemünk elé a művész e kevés szóval. A következő metafora, az elmúló (kialvó?) láng képe is tovább árnyalja e sötét ábrázolatot (mint Arany Letészem a lantot c. versében, melyben „a tűz nem melegít, nem él: csak mint reves fáé világa”, vagy Petőfi i. m. „Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál” etc.). S itt már megszólal a félelem is, a tényközlések után az érzelmek bemutatása. A „rég” szót az „én” szóval rímelteti a szerző – a meglehetősen tompa asszonánc a melankolikus hangulatot fokozza, a gyakorta használt, sőt akár kommersznek is nevezhető rímpár pedig talán azt sugallja, hogy mindez nem csupán Jimmyvel, hanem bármelyik emberrel megtörténhetik; azaz egyéni élményét általános emberi síkra emeli. A harmadik sor szintén általánosnak tekinthető életképet villant fel: az átvirrasztott éjszakákét. A virrasztás egyaránt lehet az öregedés oka és következménye is: az éjjel a számvetés időszaka. Az el nem mondott szavak az elkövetett hibák jelképei (éppen mint Juhász Gyulánál, fent említett versében). Elhibázott életét a negyedik sorban summázza a szerző, süllyedő hajónak nevezvén ennenmagát. A hajó szimbolikája a legkorábbi irodalmi hagyományokra nyúlik vissza. Horatiusnál még az államot jelképezte a hajó (Hor 1,14 /Licinius Murenához/: O navis, referent in mare te novi fluctus etc.); Catullusnál is megjelenik e szimbólum (Cat 4: Phaselus ille, quem videtis, hospites, ait fuisse navium celerrimus etc.); Berzsenyi A magyarokhoz (II.)-ben még a horáci hagyományt folytatja (Forr a világ bús tengere, ó magyar!), az Osztályrészemben azonban a hajó már nem az állam, hanem a személyes sors szimbólumává vált (Partra szállottam. Levonom vitorlám etc.). Berzsenyi kiköt, révbe ér; Rimbaud A részeg hajóban csak vágyik rá (Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros etc.); Zámbó Jimmy pedig tovább fokozza a képben rejlő tragikus potenciált: ő a süllyedő hajó.

A kezdő strófa rendkívül tömör helyzetképe, számvetése után a refrén érzelmekkel telítve zúg fel a költő ajkán: megszólal a szenvedélyes tiltakozás a fátum bevégzettsége ellen. Jimmy úgy érzi, még nincs itt az ideje a hajó elsüllyedésének, az élet befejezésének. Tiltakozását ismétléssel nyomatékosítja, majd újra felkiált, hogy egyértelmű legyen: még élni akar. Sorsa elől egyenesen az éghez, feltehetőleg Istenhez folyamodik (l. istenes versek Balassitól Adyig). Felkéri az Eget: szóljon, hogy még várjon. A kettős ellipszis (az alanyok hiányoznak) összemossa Isten és a Halál képét, egyszerre vágyottá s rettegetté téve a transzcendens világot. Az erőteljes paradoxon után, az alkotásnak majdhogynem mértani középpontjában jelenik meg a mulandóság-hangulat oka: a szeretett személy hiánya. A szerelmi kétségbeesés mélységesen mély verméből kiált az előadó: még nem szeretne búcsút mondani a rejtélyes hölgynek.

A második verse az első láng-szimbolikáját a láz képével folytatja – hasonlóan Kosztolányihoz (Boldog, szomorú dal: „mint lázbeteg, aki feleszmél”; Csáth Gézának: „íróasztalomra fantasztikus lázban görbedek lehajolva”; A sötét párka: „adj a láznál lázabb lázakat”; Őszi koncert: „régi lázak láza szálldogál”) és József Attilához (Kései sirató: „Harminchat fokos lázban égek mindig”). A szerelmi láz a sírás képével fonódik össze (v. ö. Ady: „sírni, sírni, sírni, sírni”), melynek oka a szeretett nőre való hiábavaló várakozás. Költői kérdésben tör ki Jimmy: miért? Rokonítható ez Babits ismert Esti kérdésével („miért a végét nem lelő idő?” etc.). A világ egésze csakúgy megmagyarázhatatlan, mint Jimmy szerelmének viszonzatlansága. Az imádott nőt feledni sem tudja, hiába próbálta meg kényszerrel kitépni szívéből. A szexuális vágy ugyanis nem hűlt ki benne. A strófa újabb költői kérdéssel zárul, mely Demjén klasszikusát (Hogyan tudnék élni nélküled) és az Apostol örökbecsű művét (Nem tudok élni nélküled) egyaránt idézi, hogy csak a legnevesebb elődöket említsük. Ezek után a refrén újabb jajkiáltása nem pusztán ismétlés – a szerelmi bánat, a hiábavaló vágy még erősebb színezetet kap az előzmények miatt. Az első verse második két sora is újfent elhangzik, s ekkor már tudjuk, miért virraszt Jimmy, milyen szavak maradtak elmondatlanok, s miért is vált élete a süllyedő hajóhoz hasonlatossá.

Zámbó Jimmy műve a legalapvetőbb emberi érzelemből, a szerelemből kiindulva a lét legalapvetőbb kérdéseit feszegeti, a valóság és a transzcendencia mezsgyéjén mozogva indulataival, vágyaival, kérdéseivel és kételyeivel. Ez a rendkívüli alkotás nagy elődök által megpendített kérdéseket, tudásrétegeket foglal össze és halad meg egyúttal, koherens struktúrába kontaminálva a spirituális-textuális-intertextuális tendenciákat.

Az utóbbi években (évtizedekben), úgy vettem észre, egészen elburjánzottak a „női” könyvek és a krimi keresztezéséből alakult hibridek. Többnyire katasztrofális eredménnyel: a csajos összetevő közhelyes és unalmas, a krimi többnyire gyenge, valami esetlegesen odakent izéke. Nomármost ami ebből a műfajból a legkellemesebb (jó, nem olvastam a teljes legendáriumot): Lisa Lutz Spellman nyomozóiroda című regénye. A női vonal ugyan ebben a könyvben is a gagyiság határán mozog, a krimi-elem elmegy, a fő vonzereje azonban a humor. Ezek a női-krimik ugyan mind próbálnak vicceskedni, de a végeredmény inkább sírnivaló, a bénázós helyzetkomikumon túl (melynek csimborasszója egy valahonnan véletlenszerűen kikandikáló bugyika, mely kínos helyzetbe keveri gazdáját) nem merészkedik. Lisa Lutz viszont tartós és jóízű nevettetésre képes, finom, de nem finomkodó, eredeti humora van. Az alaphelyzet amúgy semmi különös: adott egy a legszebb szinglikorban lévő leányzó, Izzy Spellman, aki a családi magánnyomozó-iroda alkalmazottja, körülvéve hozzá hasonlóan zakkant családtagokkal, barátokkal és ismerősökkel. Családi konfliktus (semmi különös), szerelmi szál (említésre nem igazán méltó), fordulatos kalandok (eredetinek épp nem mondható, de elfogadható), bűnügy, sőt bűnügyek (a banalitás határán) – összességében mégis jóízű, nem-lehet-letenni könyv; tudjátok, mihelyt az ember fölmerül a potom 472 oldalas élvezkedésből, imígyen kiált föl: máris vége? kérek még! Ezzel kapcsolatos az ajánló végére hagyott feketeleves: bár egy sorozat első regénye ez, a folytatásokat nem fordították le, és nem is tervezik. 

Konklúzió: mindenkinek meleg szívvel ajánlom, aki az efféle műfajban örömét leli, és néhány óra felhőtlen szórakozásra vágyik (hogy a közhelyeknél maradjunk). 

Fordította: Zámolyi Éva

Konkrét Könyvek, Budapest, 2009

472 oldal

Lehet, hogy Ajvazt vagy Kurkovot kevesen ismerik, Pelevint viszont sokan, mondjuk méltán. Én is szeretem. Jelen könyvajánlómat annak a regényének szentelem, amelyet először olvastam, és szerintem az egyik legjobb − azaz első Pelevinnek is ideális. Ez A Metamor Szent Könyve. Valahol tipikus műve az írónak: az orosz rögvalóság kemény társadalmi szatírája abszurd elemekkel, nagyon érdekes kultúrtörténeti és filozófiai búvópatakkal (nem kell megrémülni, közérthető!), a szokásos ’evidens’ fantasztikus lényekkel. Ráadásul love story: egy háromezer éves, csodaszép (róka)lány (metamor, rókadémon stb.) és egy farkasember (amúgy állambiztonsági tiszt, ’kágébés’) nagy és szép szerelmét beszéli el, de amellett például arra is fény derül, hogyan csalogatják elő az orosz farkasemberek rituális üvöltéssel a kőolajat a földből, és hasonlók. Egyébiránt a könyv szórakoztató, fordulatos és olyan izgalmas, mint egy krimi, vagy még inkább. Kicsit a Generation P-re hajaz, de szerintem jobb is és barátságosabb (emészthetőbb) is nála. Aki neadjisten nem olvasott volna még tőle semmit, annak igen jó szívvel ajánlom (a ronda borító ne riasszon vissza senkit). 

Konklúzió, avagy kinek nem ajánlom? Nos… minden izgalmassága meg kalandossága meg fantasztikussága mellett azért ez az ’okos’ könyvek közé tartozik. Vagyis akinek már Leslie L. Lawrence is magas léc, az inkább David Lodge-ot válassza. Aki nem riad vissza attól, hogy a szerző arra buzdítja, ugyan gondolkozzon el ezen-azon, az viszont olvasson Pelevint, annál is inkább, mert az egyik kedvenc íróm. (Lesz még szó róla.)

 Néhány adat a könyvről:

Fordította: Bratka László

Európa Könyvkiadó, Bp., 2006

428 oldal

Nem szeretem a tragikus meg drámai meg szörnyűséges meg kétségbeejtő könyveket. A vidám könyveket szeretem, főleg ha némi irónia meg szatíra is van benne. Ennek az egyik legjobb képviselője David Lodge Helycserés támadás című vidám könyve. (A Vidám Könyvek sorozatban jelent meg, teljes joggal.) Röviden a történet alapja: egy angol és egy amerikai egyetem egy-egy professzora fél évre cserél egymással egy tanárcsere-egyezmény keretében. Ebből a helyzetből aztán mindenféle érdekes fejlemények folynak elő, de a helyzetkomikum mellett az irónia is nagy szerepet játszik: megkapja a magáét az amerikai és az angol intézmény is, a tanárok is, a diákok is, meg a szexuális forradalom és a hippikultúra is (a történet 1969-ben játszódik, 1975-ben jelent meg angolul egyébként); sőt az irodalom és különböző műfajai is áldozatul esnek a szerző csúfolkodásának, aki mellesleg tiszta forrásból dolgozott: hőseihez hasonlóan ő is angolprofesszor, s mit ad isten, angol és amerikai egyetemen is tanított. Az illusztrátor Kaján Tibor, ez magáért beszél. Én rendszeres időközönként elolvasom ezt a könyvet, és minden alkalommal nagyon élvezem. (Sajnos egyszer olvasás közben beleejtettem a fürdőkádba, ennek nyomai a fotón is látszanak.) 

Konklúzió: mindenkinek melegen ajánlom, akinek kedvére való ilyen késő őszi estén néhány órát az olvasófoteljében, és jókat nevetni; aki szereti az okos, de nem okoskodó humort, a csúfolódó iróniát; aki örömmel olvas a 60-as évek angol-amerikai szubkultúrájáról, szexuális gabalyodásokról, és a meghökkentő fordulatoktól sem idegenkedik. 

Néhány adat a könyvről:

Fordította: Barabás András

Európa Könyvkiadó, 1992 (Vidám Könyvek sorozat)

319 oldal

A cseh Michal Ajvaz írta ezt a karcsú novelláskötetet, melynek csodálatos címe rögtön elragadott, ugyanígy maguk a novellák is. Nemcsak a varánusz fordul meg a kötet lapjain, hanem egy egész sereg mindenféle bestia, melyek a romantikus utcácskáiról és fantasztikusan jó söreiről híres Prága zugaiból és sötét kapualjaiból bukkannak föl rajtaütésszerűen, mint valami szürrealista festményben, hogy a főszereplőt az említett romantikus utcácskákon hajkurásszák. Szürrealizmus, fantasztikum, abszurditás, mitologizálás, víziók… brrrr, biztos nem olvasnám el, ha nem lenne az egész nyakon öntve igazán jóízű humorral. Felejthetetlen például, ahogyan egy óriáskagyló kergeti hősünket, vagy a leopárd az idegesítő találós kérdéseivel, és így tovább. De nemcsak fantázia és humor keveréke a könyv, ennél jóval több: magával ragadó, elgondolkodtató, néha-néha szelíden fricskázó iromány; olyan könyv, amit nagyon lehet szeretni. 

Annyira belebolondultam a könyvbe, hogy rögtön elkezdtem keresgélni az író egyéb műveit. Éveken át kutakodtam, míg végre nagy örömömre megjelent A másik város című regény. Jaj. Hatalmas csalódás. Kényszeredett, bosszantó és unalmas szöveg, az öreg varánuszhoz képest mindenképp. 

Konklúzió: olvassátok inkább Az öreg varánusz visszatért, mint A másik várost!

Itt olvasható egyébként a könyv fülszövege ízelítőül; majdnemhogy jobb, mint a novellák. 

Néhány adat a könyvről:

Fordította, utószó: Benyovszky Krisztián

JAK−Kijárat Kiadó, Bp., 2004.

122 oldal

Amikor Milorad Pavić szerb író Kazár szótára megjelent, bizony csoroghatott a recepcióesztétika rajongóinak a nyála. Úgy ünnepelték (akarom mondani reklámozták) ugyanis a könyvet, mint a posztmodern ejdecsodálatos és -eredeti megnyilvánulását. Merthogy – mint az alcím is jelzi – lexikonformában íródott regényről van szó (mely a tudományos értekezés – szintén posztmodern körökben dívó – álorcája mögé rejtezik egyúttal). Vagyis hosszabb-rövidebb szócikkek olvashatók a könyvben, ide-oda utalgatva egymásra; a hagyományos linearitást az a módszer helyettesíti, hogy a szöveg egyszerre többfelé is folytatódhat, vagyis afféle 3D szerkezetté vált. Lehetne tovább dobálózni a kompozícióval meg a struktúrával meg a befogadói attitűddel, de ahelyett, hogy végleg elrettentenélek benneteket a Kazár szótártól, inkább biztatnálak, mert ’amúgy’ a könyv jó, Pavić tagadhatatlanul ügyesen forgatja a tollat. Érdekes, fordulatos, olvasmányos (de nem ócska) történeteket sző össze, és végül jól megírt, viszonylag szoros kapcsolatokkal operáló novellafüzér lett ez a könyv. Hogy mennyire lenne eredeti a módszer, vitatható – például emlékeim szerint Esterházy Termelési-regénye is a párhuzamos történetlehetőségeket használja. Pavić jóval emészthetőbb. 

De azért mégse fenékig tejföl. Bár terjedelme nem túl nagy (258 oldal plusz mutató – mert az is van ám!), mégis csak azoknak ajánlom, akik elegendő időt tudnak teremteni egy efféle érdekesség tanulmányozására. Munka és elalvás közötti 20-25 perc kitöltésére nem alkalmas, bizony azért el kell mélyedni benne, kicsit olyan, mint egy rejtvény. És – sajnos! – mint a rejtvényeknek, végeredményben ennek a könyvnek is csak egy megoldása van, bármennyire is több szálon juthatunk oda. Amikor olvastam a könyvet, az a benyomásom támadt, hogy nagyobb élvezet volt az író számára írni, mint az olvasónak olvasni. Ez pedig baj. (Mint ahogy az is, hogy szemre elég csúnyácska jelen kiadás, belül viszont szép kiállítású, jó minőségű könyv.) 

Konklúzió – kinek nem ajánlom? Akit idegesít az eredeti(eskedő) szerkezet; akinek túlontúl kevés a szabadideje; aki nem hisz abban, hogy van élet Jókain túl. Kinek ajánlom? A többieknek. Nem reveláció meg katarzis, de kellemes szórakozás.

Néhány adat a könyvről:

Fordította: Brasnyó István

Eredeti kiadás: Belgrád, 1984

Magyar kiadások: Újvidék, 1987, illetve az általam használt: Cartaphilus, Budapest, 2006

258 oldal

Úgy gondoltam, hogy egyik kedvenc könyvemmel indítom ezt a blogot, hátha valaki nem olvasta még. Nem épp friss darab ugyan: nyolc évvel ezelőtt jelent meg magyarul. Ukrán regény, szerzője Andrej Kurkov. Azért vettem meg annak idején, mert megtetszett a címe, kellemesen morbidnak tűnt. A címet a belső sem hazudtolja meg: tényleg a legfőbb jellemzője az a finom morbiditás, amely azért még nincs túlságosan messze a realitástól. Másik vonzó jellemzője ennek a regénynek, hogy nagyon jól elegyíti a legkülönbözőbb műfajokat. Alapvetően szépirodalmi mű, van egy visszafogott, romantikus-nosztalgikus, légies miliő (kijevi tél, hóesés, csendes utcák, esetleges találkozások, eső, tavasz, napsütés etc.), és erre kerül egy klasszikus krimi-felépítmény, amilyennek lennie kell. A lírai alapon ülnek a véres események, és mindemellé még mindenből egy kicsi: háziállat (kutya helyett királypingvin, hálistennek), maffia, társadalomrajz, kisgyerek, szerelem, barátság – mindent beletöltött a jó Kurkov a könyvébe, s ráadásul jól eltalált vegyülék lett a végtermék. Szegény főhős Viktor-Vitya úgy különleges, hogy teljesen hétköznapi közben; lúzernek tűnik, de azért mégse az. Kurkov a legjobb krimi-hagyományokat követve fokozza a feszültséget, egészen a kvázi horrorig, de mire hátborzongató tragédiába fordulna a sztori, megint másfelé kanyarodik. Az egyik jelenet (Vitya egy éjjel az ablakából a szemközti lakásban olvasó nőt nézi, 169−170. oldal) szerintem a legszebb regényrészlet, amely valaha született – tudom, nem értetek egyet, de nekem mégis. A könyv terjedelme barátságosan rövid, aki – mondjuk így – tisztes mértékű szabadidővel rendelkezik, egy nekihuzakodásra betermelheti. A borítója is vonzó a pingvinnel meg a szép jégzöld színnel, de a fülszövegre inkább ne hagyatkozzatok!

Konklúzió: majdnem mindenkinek ajánlom, kivéve akik jobban szeretnek a siker-pénz-csillogásról olvasni, illetve akik nem vevők még egy csipetnyi akasztófahumorra sem.

Úgy vettem észre, hogy Kurkovnak azóta sem jelent meg másik könyve magyarul. Ha mégis találkoznátok ilyesmivel, föltétlenül szóljatok nekem!

Néhány alapadat:

A könyv íródott: 1995−96

Fordította: Tompa Andrea

Athenaeum 2000 Kiadó, 2004

216 oldal

Pseudo-Aesopus: A’ Farkas, a’ Bárány és a’ Kőnyvetske

Egy naponn az Ordas Farkas erdő sürejének szélinn járván szembe tanálja magát a’ gyönge Báránnyal, azki is egy kitsin Könyvetskét hurczola hóna alatt. S az Ordas imigyen szólla hezzája:

– Oho, te Bárán! Mely nagy Szerentse tégedet látni, hogy ippen az éhségtül rútúll szorongattatván levék s te jövendsz Szemeim elibé! Rögvest jó vatsorám léssz, békaplak!

         A’ nyavallyás Bárány rimánkodék, siránkozék, jajgata, kérvén kéré a’ gonosz Ordas Farkast, hogy őtet meg ne enné, de mivégre! Hejában sí-rí, bucsálódék magában az árva, az Ordas bizon ottan megövé őtőt. Eltelék az gonosz Féreg hasa a’ bóldogtalan Bárán gyenge husával, ámde a’ gaz jószág meg nem elégszik még. Tekéntete az ottan heverő Könvetskére esék, s fertelmes mohóságában azt is azonmód elnyelé. Azomba’ a’ kis Könyv a rút Állat torkán fönn-akada, se ki, se bé nem menék. A’ Bestia az Könvetskétül fujtogattatván hánykolódék, fetreng vala, kaparássza karmaival az Fődet, míg végső vonaglások és rángások közepette kiszenvedék.

A’ mese Értelme:

E’ Fabulával megjelenti a Bőlts Pseudo-Aesopus, hogy akármely aprótska lött légyen eggy kis Kőnyvetske, bizon a’ legnagyobb Toportyán-Féreg torkán is fönn-akadhatik, s az attul kódul.