Ismét egy csodálatos cím, éppen a szám íze szerint való. Bár ezt a könyvet nem én választottam, hanem ajándékba kaptam - köszönet az ajándékozóknak és különösképpen annak, aki kiválasztotta! Neki is készültem, hogy olvasok végre egy finom, echte japán fejlődés- és vándorlástörténetet, olyasmit (japánban), mint mondjuk Orhan Pamuktól Az új élet; de ez másmilyen történet. Nem is fejlődős, pedig mintha annak látszana. De egyik érdekessége épp az a kérdőjel, hogy most akkor szegény színtelen Tazaki Cukuru színtelen-e, zarándokol-e, fejlődik-e valahonnan valahova, mint azt a XIX. században gondolni szokás vala egyesek számára, avagy pediglen nem. Igaz, már a XXI. században vagyunk, de a fejlődés toposza még mindig tarol, legalábbis ha az amerikai nyálfilmekből indulunk ki.
Haladjunk azonban rendben, pontosan, ahogyan az egy japán könyvhöz illik! Téma: Tazaki Cukurut kitaszították maguk közül szívbéli kebelbarátai, s mintegy tizenöt év elteltével ki szeretné deríteni, miért. S kideríti. Soványka, ugye? Sőt, mindenféle kalandokkal sincs megspékelve a kiderítés folyamata, hálistennek. Minden rendkívül valószerűen történik. Murakami Haruki azonban olyan mesterien forgatja a tollat, hogy az olvasó minden percben azt várja, hogy valami szörnyű esemény vagy felfedezés csap le és hengereli le azonnal. Egyfolytában izgultam és rettegtem, hogy miféle szerencsétlenség éri mindjárt Cukurut, akit szinte megkedveltem már. Jelzem, szörnyű esemény ugyan akad, de tökéletesen valószerű mennyiségben csupán. És mégis, szorongás szorongás hátán! T. C. egyfolytában szorong, és én is csak szorongtam és szorongtam a vele töltött 333 oldal folyamán. Közben megjelenik a finn szál, és teljesen magától értetődővé válik, hogy a japánok éppúgy küzdenek a maguk sötét démonaival, mint a skandinávok (itt abszolúte azok a finnek is). Ha eltekintünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól, lehetne ez egy bűnügymentes skandináv krimi is.
De szerencsére nem kell eltekintenünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól. T. C. a legnagyobb kétségbeesés bugyraiban is ügyel küllemére, megmossa a haját, rendesen viselkedik, sőt rendesen elvégzi tennivalóit! A kötelmektől semmi sem tántoríthatja el. Igaz japán ember ő. És ezt a kínos pontosságot megfejeli Murakami Haruki kínos pontosságú nyelvhasználata. Ami egyébként nagyon tetszik, de... fura. Még a főhős szexuális fejlődéstörténetét is olyan aprólékosan mérlegelve mutatja be, hogy az a benyomása támad az embernek, hogy szegény pasas nem is lelhetett benne sok örömet. Hogy csak azt csinálja, ami a kötelessége.
Az is kellemes, hogy maradnak elvarratlan szálak a könyvben. Mivel az életben is vannak ilyenek. Nem tetszik viszont a Haida apja történetében megjelenő mitizálás. Fel tudok ugyan vázolni magamnak olyan koncepciót, mely igazolja a szövegen belüli megjelenését, de úgy vélem, már baj van, amikor mesterségesen kell gyártanom a koncepciót a történethez. A befejezéssel is gondjaim vannak. Az a benyomásom támadt, hogy Murakami Haruki szerintem több különböző véget is gyártott a könyvéhez, sokáig latolgatta, melyik lenne a legjobb, és végül, jobb híján döntött amellett, amit olvastam. Haj, haj! Érezhető a gyártásszag, ez nem túl szerencsés. És az az (általam elképzelt) gondolkodásmód sem tetszik, amelynek eredményeképp a (bennem tételezett) befejezés-lehetőségek közül az író kiválasztotta a momentán érvényes befejezést. És főképp az nem tetszik, amikor egy könyv befejezése ilyesféle gondolatokat ébreszt bennem.
Konklúzió: a (Japán-, Murakami Haruki- és Skandinávia-) rajongók mellett végső soron azért ajánlanám én ezt a könyvet az irodalomszerető népeknek. Inkább ajánlanám, mint nem ajánlanám.
A könnyű műfajok párthíveinek azonban egyértelműen nem ajánlanám.
Fordította: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013
333 oldal