Libri & libelli

Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.

Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.

Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy). 

Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.

E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.

Bookline, 2016

301 oldal

Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.) 

Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat. 

Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat. 

A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek. 

Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének. 

A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság. 

Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad. 

Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.

Pozsonyi Pagony, 2014

317 oldal