Libri & libelli

Van az úgy, hogy az ember csak úgy ötlettelenül téblábolgat a virtuális könyvek között, mianyavalyát kéne olvasni, ami könnyed is, de szól is valamiről, viszont nem a kétségbeesésről meg a szenvedésről, van humora meg hepiendje, és egyszerűen nem lehet letenni. Nos, van, hogy ilyenkor egy jó cím úgy lenyűgözi az embert, hogy legott letöltögeti a rejtélyes irományt, sőt elolvasni se restelli. És ráébred, hogy mitadisten, csodák nincsenek. 

A pasi a szomszéd sír mellől is olyan könyv, amely a puskapora számottevő részét ellőtte a címadásnál, vagyis a regény közel sem hozza az ilyenféle kedves morbiditást. További meglepő fejlemény, hogy szép olasz neve ellenére a szerző, s így műve is, svéd, és pont olyan komor, mint a többi svédek. Az a humor, amit belevisz a regénybe, svéd viszonylatban nyilván vérbő szabadosságnak hat, de mi itt a déli végeken másként szocializálódtunk. Komorság, kérem, komorság dől a szomszéd sír mellől! Még ez a könyvajánló is elkomorodik tőle. 

Az (is) jó egyébként a címben, hogy teljes mértékben koherens a regényszöveggel. Merthogy a Nő meg a Férfi valóban a temetőben ismerkednek össze, amidőn egymás tőszomszédságában nyugvó szeretteiket gyászolgatják. Ebben ki is merül összes közös vonásuk (eltekintve a szextől). A nő egy biomániákus kékharisnya (könyvárosnő), a pasi egy önmagát utolérni képtelen gazdálkodó. Mi sülhet ki ebből? Igazatok van, semmi eredeti. Veszekedések és kibékülések sora. 

Ezt a kevéskét viszont jól hozza az írónő. Ponyvához képest nagyon hitelesnek és pontosnak tűnnek a gondolatok, amelyeket a főhősök agyába ad, a kevés cselekményt is olvasmányossá tudja bonyolítani, a befejezés ügyes egyensúlyozás a svéd és az olasz modell között. Az is tetszett, hogy a végletes(sé karikírozott) két főhős között majdnem sikerül megtartania az írói pártatlanság egyensúlyát. (Egy idő után azért egyértelművé válik, hogy az igazi főhős kicsoda: Désirée vagy Benny? - E ponton kíváncsi lennék, hogy más is hasonló véleményen van-e ez ügyben. Ki a főhős? VV!) 

Technikailag a történet kétnézőpontú, vagyis D. és B. E/1. beszámolói váltogatják egymást. Jelen esetben ez jól működik, és a szöveg nem is kíván ennél többet. A fíling pedig az a bizonyos skandináv: hideg és sötét. Csak néha tör ki ebből a fagyos lápból az egészséges (ön)irónia: "Van férj vagy nincs, többnyire csak az a kérdés, hány szelet húst kell venni ebédre."

 E-könyveknél nincs különösebb hatása a borítónak. Jelen esetben ez szerencsés; ha könyvesboltban pillantanám meg a kötetet, fejvesztve menekülnék a könyvtervezés e szörnyszülötte elől. Jobban meggondolva a könyv legborzalmasabb része az értelmetlenül, logikátlanul, az esztétikumot sutba vágva összehajigált képek sora, mely nem hiszem, hogy 0 főnél többet meg tudna szólítani. Katasztrófa. 

Konklúzió:

E-könyvolvasó-tulajdonosoknak. Skandinávmániákusoknak. A keserédes szerelmi történetek, illetőleg bármilyen szerelmi történetek híveinek. Könyvtárosnőknek. Szingliknek. A leheletnyi morbiditást tükröző könyvcímek rajongóinak. Azoknak, akik vidékre akarnak költözni. Akik szeretik a folytatásos történeteket (mert terrrrmészetesen e könyvnek is van folytatása). Kiknek nem? Akik a love storykat inkább hollywoodi nyálban kedvelik.

Fordította: Kertész Judit

Park Kiadó

208 oldal

Mostanában nem nagyon olvasok, legfeljebb újra a régieket. Más mániák foglalnak el. De mivel a könyveknek mindenhez közük van, ezért csak-csak visszakanyarodom ide. Most például a (hobbi)futók egyik Szent Könyvét olvastam el: Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? 

Megvallom, nem annyira az érdekelt, hogy a futáson kívül miről beszél Murakami, amikor a futásról beszél - illetve az is érdekelt, érdekelt volna, de a könyv végén fény derül rá, hogy a cím eleve egy irodalmi allúzió Raymond Carver magyarul nem is olvasható kötetére (What We Talk About When We Talk About Love), és ez kb. 38%-ot kivont tendenciózus kíváncsiságomból -, hanem inkább az, mit mond a futásról. Szerencsére mindkét megközelítésre kielégítő válasz a könyv. A futók megkapják, amiért elolvassák: sok futástörténetet, versenyeket, eredményeket, futóörömöket és kudarcokat, illetőleg ezek mentális leképeződését. Azok a - szerintem - kevesek pedig, akik maguk nem futnak, mégis végigfutják ezt a kis könyvet, megtudhatják, miről beszél az író, amikor a futásról beszél. Vajon miről? Nos? Természetesen az Életről! Hoppá! 

Szerencsésebb fele ennek, amikor az Életről mint életmódról beszél. Kedvelem az olyasféle kitételeket, mint pl.: "Abban, hogy főállású író lettem, azt szerettem a legjobban, hogy korán fekhetek és korán kelhetek." Meg: "Úgy határoztunk, hogy mivel kiszálltunk a vendéglátóiparból, már csak azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel akarunk, akikkel meg nem akarunk, azokkal lehetőség szerint nem." Szeretem, amikor M. H. leírja, hogyan telik a napja, hány órakor mit csinál, mit eszik, mikor, hol és mennyit fut, milyen zenét hallgat és így tovább, holott e tények objektíve valóban semmi rendkívüli információt nem hordoznak. Voltaképpen a könyv olvasása óta sem tudom eldönteni, ez a bennem lévő lelkes kíváncsiság belőlem avagy az íróból fakad-e - egyezzünk ki abban, hogy szerencsés találkozása ez annak, amit ő kínál, meg annak, amire én - sokszor - vevő vagyok. 

Sajnos van szerencsétlenebb fele is az Életről való filozofálgatásnak. A szöveg vége felé Murakami leszögezi, hogy "Amikor regényt írunk, vagyis a szöveg által létrehozunk egy történetet, elkerülhetetlenül felszínre kerülnek az emberi létezés alapjaiban rejlő méreganyagok." Nem sokat olvastam eddig az írótól, de amit ismerek, annak alapján azt gondolom, hogy igen jó önmeghatározás ez: M. H. művei valóban a méreganyag laboratóriumi pontosságú meghatározására törekszenek. Ez a könyv azonban nem regény. Hiányzik belőle a méreganyag! Ennek örülök. 

Van viszont benne néhány olyan rémisztően közhelyes megállapítás, hogy szinte pirultam. Néhol még mintha észlelhető lenne az önirónia halvány árnya, teszem azt itt: "Számomra - illetve bizonyára mindenki más számára is - az öregedés olyasmi, amit életemben először élek át, és az érzelmeket, melyeket megízlelek általa, bizony, életemben először ízlelem." De aztán jönnek a coelho-i szakadékok: "A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak." Meg a fészbúk-elméncségek: "A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni." És a pszichologizáló rettenetek: "Az egészséges önbizalom és az egészségtelen önteltség közti határvonal nagyon vékony." Huáhh! "Lehetünk akárhány évesek, míg élünk, mindig tanulunk valami újat saját magunkról." Van ennél lejjebb?... És azok a mondatok, amelyek az égvilágon semmit, de semmit nem jelentenek: "Arra, hogy mindhalálig tizennyolc évesek legyünk, nincs más mód, mint tizennyolc évesen meghalni." Miért? Miért? Miért? Miért?

Vannak persze futó-aranyköpések is: "Mert az a fontos, hogy akár csak egy kicsivel, de meghaladjam a tegnapi önmagam. Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk." És szerencsére olyan is akad, ami kevésbé moralitás-ízű: "a hosszútávfutó számára az a lényeges standard, hogy futás után éreznek-e büszkeséget (vagy ahhoz hasonlót) önmaguk miatt." - Ezeket amúgy szerintem a nőknek írta. 

(...) 

A könyvről megtudjuk, hogy hosszabb időn át, több részletben íródott "tanulmányok", jegyzetek sora, általában egy-egy futóeseményhez kapcsolva. Dicséretes szerkesztői munka, hogy igen koherens, áttekinthető könyv lett ebből a gyűjteményből. Kedvelem a szövegalkotás elszánt precizitását is. És a fönti bosszantó szöveghelyek helyett szerencsére inkább az a kép maradt meg bennem a könyvről, ahogyan a nap süti egy ember ábrázatát, aki egy íróasztalnál dolgozik, vagy épp egy folyóparton fut. És ez jó. Hogy jelezzem, Murakami Haruki azért tényleg jó író, és e könyve is azért olvasható, egy remek idézettel zárom soraim:

"Nos, a világ igencsak érthetetlenül működik. Tényleg akadnak benne, akik egyszerűen intézik az ügyeiket."

Konklúzió:

Na jó. Jó, jó, akinek fő hobbija a futás, az olvassa el (ha még nem tette meg). M. H.-rajongók szintén. Japán kedvelői szintén. És azok is, akiket lenyűgöz az emberek/dolgok röntgen-átvilágítására törekvő írói látásmód. A szenvedélyesség hívei viszont talán inkább máshol keresgéljenek.

Fordította: Nagy Anita

Geopen Kiadó

166 oldal