Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.
Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.
Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy).
Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.
E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.
Bookline, 2016
301 oldal
Az utóbbi években (évtizedekben), úgy vettem észre, egészen elburjánzottak a „női” könyvek és a krimi keresztezéséből alakult hibridek. Többnyire katasztrofális eredménnyel: a csajos összetevő közhelyes és unalmas, a krimi többnyire gyenge, valami esetlegesen odakent izéke. Nomármost ami ebből a műfajból a legkellemesebb (jó, nem olvastam a teljes legendáriumot): Lisa Lutz Spellman nyomozóiroda című regénye. A női vonal ugyan ebben a könyvben is a gagyiság határán mozog, a krimi-elem elmegy, a fő vonzereje azonban a humor. Ezek a női-krimik ugyan mind próbálnak vicceskedni, de a végeredmény inkább sírnivaló, a bénázós helyzetkomikumon túl (melynek csimborasszója egy valahonnan véletlenszerűen kikandikáló bugyika, mely kínos helyzetbe keveri gazdáját) nem merészkedik. Lisa Lutz viszont tartós és jóízű nevettetésre képes, finom, de nem finomkodó, eredeti humora van. Az alaphelyzet amúgy semmi különös: adott egy a legszebb szinglikorban lévő leányzó, Izzy Spellman, aki a családi magánnyomozó-iroda alkalmazottja, körülvéve hozzá hasonlóan zakkant családtagokkal, barátokkal és ismerősökkel. Családi konfliktus (semmi különös), szerelmi szál (említésre nem igazán méltó), fordulatos kalandok (eredetinek épp nem mondható, de elfogadható), bűnügy, sőt bűnügyek (a banalitás határán) – összességében mégis jóízű, nem-lehet-letenni könyv; tudjátok, mihelyt az ember fölmerül a potom 472 oldalas élvezkedésből, imígyen kiált föl: máris vége? kérek még! Ezzel kapcsolatos az ajánló végére hagyott feketeleves: bár egy sorozat első regénye ez, a folytatásokat nem fordították le, és nem is tervezik.
