Libri & libelli

Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.

Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.

Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy). 

Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.

E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.

Bookline, 2016

301 oldal

Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.) 

Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat. 

Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat. 

A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek. 

Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének. 

A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság. 

Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad. 

Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.

Pozsonyi Pagony, 2014

317 oldal

Ami felkerül a Facebookra, az devalválódásnak indul - legyen bármilyen jóízű is, minél többen használják, annál kevesebb marad belőle, végül csak a héja, aztán annak a rágcsálására is ráunnak, s így lassan elenyészik a szélben a maradék, hálistennek. (És az eleve szeméttel sajnos hasonló a helyzet, csak mintha hosszabb életű lenne.) 

Ez van a fenti könyv címében idézett történettel is (biztos ismerik, a gyűrűbe vésett jelszó, mely baj és öröm esetén is hasznos lehet), amiről csak a könyv közepe táján értesül a gyanútlan olvasó (legalábbis én), és a címkeként használt leértékelt szöveg sajnos a szövegegész értékének egy részét is kétségbe vonja. 

Amúgy jó könyv pedig, legalábbis régóta az első mű, amit kb. két este leforgása alatt megettem, igaz, rövidke. Első benyomásom az volt, hogy ez a szöveg is a szépirodalom és a szórakoztató (női) irodalom határmezsgyéjén lavírozó darab (mint ahogy a párizsi is részben hús, részben növény), de egy idő után a szépirodalomba soroltam saját szubjektív kategorizálásom szerint. Bár gyanakszom, hogy a személyes érintettség okán is olvastam olyan kíváncsian: a főszereplő hasonló korú, bizonyos értelemben hasonló helyzetű nő, mint én, és az őt foglalkoztató gondolatok nagyrészt bennem is felmerülnek, sőt fontosak az életben: emberi kapcsolatok, szerelem és szex, hogyan dolgozzuk fel a veszteségeket, szabadság (külső és belső), változások az idővel stb. Miért lehet diszkrepancia a testünk és az agyunk vágyai között? Mitől magányos az ember, és mit tehet ellene, illetve kell-e ez ellen tenni valamit? És: hogyan üssük el az időt, ha nincsenek pénzgondjaink?... 

Nagyjából az ezeken való tépelődés teszi ki a könyv fősodrát, szerencsére nem oldalakon át olvasható belső monológokként, hanem kérdések, lehetséges utak felvillantásával. És a szerző nagyon jó feszes ritmust ad ezzel a művének, holott annak egyébiránt gyakorlatilag nincs cselekménye. Az eseménysor eredője, hogy a főhős anyja meghal, s ő rá emlékezik, illetve próbálja a mindennapokat élni, feldolgozni a veszteséget, meg ami ilyenkor szokás. Utazik, különféle emberekkel találkozik, akikkel esznek, isznak, beszélgetnek, hajókáznak, nyaralnak, szerelmeskednek, füveznek, barátkoznak, veszekednek. Majdnem olyanok, mint mi - eltekintve a pénztől és a mediterrán életmódtól. S közben a nyitott, kíváncsi, kereső rátekintés a világra, magunkra, másokra. 

Jó ez. 

De van nem jó is. Fura például, hogy az E/1. szöveg állandó megszólítottja az elveszített anya, a rá való emlékezés, a vele való szenvedélyes, élő dialógus. Érdekes és hiteles részek ezek, de valamiért minden egyes megszólításkor (pedig sok van) egy tizedmásodpercig utána kellett gondolnom: kihez is beszél a főszereplő. Ez pedig baj. El is kezdtem tanakodni, hogy mi lehet az oka. Rá is jöttem. Hogy ugyanis bár a fő vezérfonal az anya elvesztése, akit a főszereplő (Blanca) végül már élete szerelmének titulál (höh), valójában semmit nem tudunk meg a szóban forgó anyáról mint emberről. Blanca nem pusztán mint édesanyját, hanem mint kivételes embert gyászolja őt, de hogy miben is tűnt volna ki mások közül, azt egy árva tényecskével sem támasztja alá. Nyilván az anya iránti szeretet tetemes részben irracionális, de esetünkben meglehetősen racionális gondolatsorokkal, érveléssel állunk szemben, már amennyiben érvelésnek tekinthető az indoklás nélküli kijelentés. Az erősen önéletrajzi könyv epilógusában azt írja a szerző (s ezt a fülszöveg is ismétli, nem szó szerinti idézetben, ami igen fájdalmas): "Tőled kaptam a tudást, hogy a szerelem első látásra a szerelembe esés egyetlen lehetséges módozata (igazad volt), a művészet, a könyvek, a múzeumok, a balett szeretetét, a pénzzel való nagyvonalúságot, a megfelelő pillanatra tartogatott nagy gesztusok művészetét, az alaposságot a tettekben és a szavakban. A bűntudat hiányát, a szabadságot és felelősségtudatot, amit ez jelent." Ez marha szépen hangzik, mintha García Márquez reinkarnálódott volna a barcelonai tétlen értelmiségben, és túl sok Coelhót olvasott volna a vécén. A baj az, hogy az itt megfogalmazott anya-eszencia elemei közül egy, de egy sem kerül elő sehol a teljes könyvben, sem az anya, sem leánya vonatkozásában. Nincs szerelem első látásra, egy fia nagy gesztus se, sehol egy árva könyv, múzeum, alaposság, sőt még egy incifinci balett se. Semmi, csak üres szavak. Ez pedig sajnálatosan megkérdőjelezi a vallomásszerű könyv egész tartalmát: honnan jöttek ezek a dolgok, miért is fontosak (mert azok, persze, ki merné megkérdőjelezni teszem azt egy múzeum fontosságát?), miért így érdemes élni? Satöbbi. Iszonyú érzés lehet egy anyát elveszíteni, és teljesen akceptálható, hogy irodalmi eszközökkel szeretné a szerző a maradandóságba emelni eltávozott anyukáját, de sajnos az átélt fájdalom érezhető csak, a piedesztálra emelés nem sikerült. A valóság lehet ihletője a műnek, de önmagában nem művészet, azt már Hornby is cincálta, hogy bizony attól jó egy műalkotás, ha meg van rendesen csinálva, nem csak úgy odakenve. 

Mindegy, spongyát az anyára, a könyv érdekes, és az anya-vonaltól eltekintve rendesen megcsinált, bár azt sajnálom, hogy néhány gondolatba csak belekap, és nem viszi végig. Például az öregedés kérdése (egy nőnek hány évesen nincs már esélye a szerelem első látásra?), de még inkább a magányé: hogyan lehet elviselni? Bár az anya kínzó hiánya átjárja a könyvet, és stabil párkapcsolat helyett pillanatnyilag csak egy nős szerető sertepertél a főszereplő körül, mégis alig-alig pendíti meg a könyv, hogy milyen lelkiállapot ez. Illetve hogy pontos legyek, egy félmondatban leszögezi, hogy magányos, aztán annyi, nem folytatódik sehol se ez a fonal. Hiányoltam. 

Tetszettek viszont mellékes dolgok: hogy minden szereplő külsejét és ruházatát indokolatlanul aprólékosan leírja; hogy ízek, illatok mindenhol, gyöngyök zsebben; hogy kis részletek építik-díszítik a főszereplő világát, mondjuk lepattant büfék mellékutcákban; mindenféle emberek, akikről hamarosan már nem is tudtam, kik is ők a regény világában. 

Szóval vegyes érzések. Jó párbeszédek és iszonyatosan béna, Harry Pottert is alulmúló dialógusok egymás mellett. Túltolt kutyás vonal. Funkciótlan hajózás. Szép, a hatvanas éveket idéző borítórajz. A többit szerencsére elfelejtettem. 

Konklúzió: negyvenes nőknek, akik még képesek kérdéseket feltenni, úgyszólván kötelező olvasmány. A többiekről nem tudok nyilatkozni.

Fordította: Varju Kata 

Libri, 2016 

208 oldal

Ismét egy csodálatos cím, éppen a szám íze szerint való. Bár ezt a könyvet nem én választottam, hanem ajándékba kaptam - köszönet az ajándékozóknak és különösképpen annak, aki kiválasztotta! Neki is készültem, hogy olvasok végre egy finom, echte japán fejlődés- és vándorlástörténetet, olyasmit (japánban), mint mondjuk Orhan Pamuktól Az új élet; de ez másmilyen történet. Nem is fejlődős, pedig mintha annak látszana. De egyik érdekessége épp az a kérdőjel, hogy most akkor szegény színtelen Tazaki Cukuru színtelen-e, zarándokol-e, fejlődik-e valahonnan valahova, mint azt a XIX. században gondolni szokás vala egyesek számára, avagy pediglen nem. Igaz, már a XXI. században vagyunk, de a fejlődés toposza még mindig tarol, legalábbis ha az amerikai nyálfilmekből indulunk ki. 

Haladjunk azonban rendben, pontosan, ahogyan az egy japán könyvhöz illik! Téma: Tazaki Cukurut kitaszították maguk közül szívbéli kebelbarátai, s mintegy tizenöt év elteltével ki szeretné deríteni, miért. S kideríti. Soványka, ugye? Sőt, mindenféle kalandokkal sincs megspékelve a kiderítés folyamata, hálistennek. Minden rendkívül valószerűen történik. Murakami Haruki azonban olyan mesterien forgatja a tollat, hogy az olvasó minden percben azt várja, hogy valami szörnyű esemény vagy felfedezés csap le és hengereli le azonnal. Egyfolytában izgultam és rettegtem, hogy miféle szerencsétlenség éri mindjárt Cukurut, akit szinte megkedveltem már. Jelzem, szörnyű esemény ugyan akad, de tökéletesen valószerű mennyiségben csupán. És mégis, szorongás szorongás hátán! T. C. egyfolytában szorong, és én is csak szorongtam és szorongtam a vele töltött 333 oldal folyamán. Közben megjelenik a finn szál, és teljesen magától értetődővé válik, hogy a japánok éppúgy küzdenek a maguk sötét démonaival, mint a skandinávok (itt abszolúte azok a finnek is). Ha eltekintünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól, lehetne ez egy bűnügymentes skandináv krimi is. 

De szerencsére nem kell eltekintenünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól. T. C. a legnagyobb kétségbeesés bugyraiban is ügyel küllemére, megmossa a haját, rendesen viselkedik, sőt rendesen elvégzi tennivalóit! A kötelmektől semmi sem tántoríthatja el. Igaz japán ember ő. És ezt a kínos pontosságot megfejeli Murakami Haruki kínos pontosságú nyelvhasználata. Ami egyébként nagyon tetszik, de... fura. Még a főhős szexuális fejlődéstörténetét is olyan aprólékosan mérlegelve mutatja be, hogy az a benyomása támad az embernek, hogy szegény pasas nem is lelhetett benne sok örömet. Hogy csak azt csinálja, ami a kötelessége. 

Az is kellemes, hogy maradnak elvarratlan szálak a könyvben. Mivel az életben is vannak ilyenek. Nem tetszik viszont a Haida apja történetében megjelenő mitizálás. Fel tudok ugyan vázolni magamnak olyan koncepciót, mely igazolja a szövegen belüli megjelenését, de úgy vélem, már baj van, amikor mesterségesen kell gyártanom a koncepciót a történethez. A befejezéssel is gondjaim vannak. Az a benyomásom támadt, hogy Murakami Haruki szerintem több különböző véget is gyártott a könyvéhez, sokáig latolgatta, melyik lenne a legjobb, és végül, jobb híján döntött amellett, amit olvastam. Haj, haj! Érezhető a gyártásszag, ez nem túl szerencsés. És az az (általam elképzelt) gondolkodásmód sem tetszik, amelynek eredményeképp a (bennem tételezett) befejezés-lehetőségek közül az író kiválasztotta a momentán érvényes befejezést. És főképp az nem tetszik, amikor egy könyv befejezése ilyesféle gondolatokat ébreszt bennem. 

Konklúzió: a (Japán-, Murakami Haruki- és Skandinávia-) rajongók mellett végső soron azért ajánlanám én ezt a könyvet az irodalomszerető népeknek. Inkább ajánlanám, mint nem ajánlanám.

A könnyű műfajok párthíveinek azonban egyértelműen nem ajánlanám.

Fordította: Nagy Anita

Geopen Kiadó, 2013

333 oldal

Van az úgy, hogy az ember egyszer csak elolvasta az összes Agatha Christie-krimit, és nem maradt betevő falatja, elvégre Őutána a többi azért nem olyan, lássuk be. Maradnak a pótlékok, mint például ez az Agatha Raisin, akinek azé’ biztos nem véletlen a keresztneve. Ráadásul angol, s ez szerintem minden kriminek jót tesz. Agatha Raisin egyébként nem túl Miss Marple – inkább Ariadne Oliver, csak hiúbb és nyersebb kiadásban. Tetemes mennyiségű detektívregényt írt vele-róla a szerző, bizonyos M. C. Beaton (ez egyébként álnév), a mintegy huszonnégy krimiből ha jól emlékszem, hét jelent meg szép sorban magyarul: Agatha Raisin és a spenótos halálpite, …a parázna lódoktor, …az elültetett kertész, …az elkóborolt túrázó, …az életveszélyes esküvő, …a tenyérbe mászó turista, …a vizes viszály. Igazán kellemes és agykikapcsoló olvasmányok. 

Nomármost Agatha Raisin mint detektív. Ötvenes nő, aki sikeres PR-karrierjét befejezve végre nyugdíjba vonul, és Londont odahagyva a vágyott, idillikus Cotswoldba költözik, egy igazi zsúpfedeles viskóba. Itt részint a helybéliekkel viszálykodik és barátkozik, részint gyilkosságokra derít fényt, részint állandó harcot vív a pluszkilókkal, részint pedig változó intenzitású vonzalmat táplál szomszédja, bizonyos James irányában. Egyúttal James tölti be dr. Watson és Hastings kapitány szerepét, csak kevésbé bugyuta kiadásban. A regények fölöttébb angolok (szereplők, tárgyi környezet és az irodalmi hagyományba illeszkedés tekintetében is), és egyben nagyon maiak, ez remek kombináció. Ennek a krimisorozatnak fő erénye amúgy a főszereplő detektív, Agatha, akit nagyon jól megcsinált az írónője: szerethető, vicces, baráti, erényekkel és kisebb-nagyobb hibákkal, melyeknek köszönhetően végtére is hiteles nőszemély. 

A hitelesség más vonatkozásokban azért sokszor csorbát szenved. A szerelmi szál például néhány kötet után ellaposodik, nem tudja a szerző fönntartani azt az állandó hullámzást, amely számottevő izgalmat adna hozzá a könyvekhez. A két utóbb megjelent könyvben alig-alig játszik szerepet, inkább egyéb érzelmi szálakkal próbálja a szerző dúsítani a regényeket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. 

A könyvek mindamellett igyekeznek követni a detektívregények jól bevált sémáit, különös tekintettel a Nagy Christie-re. Különösebb fakszni nélkül hamar elpatkol az Első Hulla, és épp a megfelelő stratégiai ponton követi őt a Második Hulla. A kellő számú (3-6) szereplő keveredik gyanúba, beleértve néha természetszerűleg magát Agathát is, aki ráadásul többnyire maga is életveszélyben forog. Hol ablakon akarják kilökni, hol élve akarják eltemetni. Még jó, hogy megússza. A köztes időszakban Mrs. Raisin (Jamesszel vagy nélküle) körbe-körbe jár ismerősei és a gyanúsítottak között, több párbeszédet folytatva velük, melyek során amatőr kérdésekkel próbál fényt deríteni az esetre. Agatha Christie is ezt a módszert művelte, de míg nála minden egyes dialóg rejtett jelekkel gyarapítja a tettes felé vezető utat, Beatonnál a párbeszédek tetemes része „üresjárat”, nem vezet semerre, csak az oldalszámot növeli. És e ponton sajnos azt is be kell vallani, hogy ha tisztán mint krimiket nézzük a regényeket, akkor bizony mindegyik elég gyenge eresztés. A gyilkos személye nem túl fantáziadús (hamar sejthető), a hozzá vezető út ellenben nélkülözi azt a kérlelhetetlen vaslogikát, melynek eltéphetetlen láncát Conan Doyle és a többiek (Christie, Simenon, Chandler, Gardner stb.) oly kiváló szakértelemmel kovácsolják. A legrosszabb darab az eddigiek közül a tenyérbe mászó turistáról szóló mű. Ez saaaaaajnos nem a Cotswoldban, hanem Cipruson játszódik. A szerző szemlátomást alapos környezettanulmányt végzett e szigeten, ami nagy szomorúságomra egyértelműen látszik a könyvben. Agatha és James két üldözési jelenet között Ciprus 12. századi történelméről és művészetéről értekezik, néha az útikönyvet olvassák föl egymásnak, és ha az írónő már sehogy se tud a párbeszédekbe beleszuszakolni több ismeretterjesztő információt, akkor egyszerűen a főszövegbe illeszti a miniértekezéseit. Borzalmas. 

Ettől eltekintve úgy általában ezek a krimik igazán kellemesek. Furmányos bűnügyeket és még firnyákosabb nyomozásokat jobb nem várni tőlük, de gördülékeny a szöveg, a regények olvastatják magukat, visszafogott humor lengi be őket, remek az Agatha Raisin figurája. Különösen szeretem a bájos bunkóságokat, amelyeket a szereplők egymás fejéhez vágnak. 

Konklúzió: könnyű krimik kedvelői bizonyára örömüket lelik bennük néhány órára; tanulságos lehet a „Milyen hibákat ne kövessünk el krimiírás közben?” tanfolyam résztvevői számára; mérsékelten anglománoknak mérsékelten ajánlott. A szellemes borítórajzok mellesleg nem hazaiak.

Fordítók: Sárközy Elga, Szűr-Szabó Katalin, Borbély Judit Bernadett

Ulpius-ház, Budapest, 2011-

Összesen 1950 oldal