Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.)
Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat.
Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat.
A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek.
Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének.
A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság.
Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad.
Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.
Pozsonyi Pagony, 2014
317 oldal
