Libri & libelli

Amidőn (immár tíz éve) A da Vinci-kód oly nagyon tarolt, minő meglepetés, elárasztották a könyvesboltokat az utánzatok. Minden további fokozás nélkül: Jennifer Lee Carrell fönti című könyve is egy a sokból, méghozzá elég középszerű. Ámbár a Grál helyett itt egy elveszett Shakespeare-dráma szerepel, ettől eltekintve az azonosságok már igencsak bántóak. Nemcsak a történetszövés követi szolgai módon a Dan Brown-félét (újabb és újabb „intellektuális” nyomok hajkurászása szerte a földgolyón, rejtélyes támadók és támogatók, véres hullák minden mennyiségben, és így tovább), hanem sajna a főbb szereplők is kísértetiesen emlékeztetnek a példaképére. Színre lép itt Langdon, Sophie, Saunière, Bezu Fache, Sir Leigh Teabing, Rémy Legaludec annak rendje és módja szerint, és a szerző még arra se vette a fáradságot, hogy a névadáson túl bármiféle eltérést igyekezzék becsempészni a könyvébe. Ami egyszer már bejött, azon ne változtassunk, ugyebár. 

Grál helyett tehát Shakespeare. Részint az elveszett dráma kézirata után folyik az öldöklő hajsza (a Cardenióról van szó egyébként), részint az obligát kérdés körül molyolgatnak az irodalomtudósok és társaik: hogy tudniillik ki írta a Shakespeare-drámákat. Némi minimális irodalmi érdeklődés birtokában már mindenki belefutott az időről időre fölröppenő találgatásba, hogy ugyanmá ez lehetett-e, vagy emez, vagy amaz netalántán, mindenesetre biztos nem az a Shakespeare. Nem hiszem, hogy túl nagyot vétek a krimi belső szövete ellen, ha rögtön el is árulom, hogy a kézirat előkerül, de a szerzőségre vonatkozó bizonyíték nem. Sajnos a szerző – bár a S.-témában tájékozott, lévén maga is irodalomtudós – nem rendezgeti olyan ügyesen a szálakat, mint példának okáért Dan Brown, így igen kevés az olyan fordulat a regényben, amely a meglepetés erejével éri az olvasót. 

Utánzat is tehát a könyv, kriminek meg gyenge cseppecskét, mégis a legbosszantóbb számomra az volt, hogy egyszerűen nem tudtam kiigazodni a XVII. századi angol nemesi családokon, amelyeket J. L. C. fölvonultat. Nem bírtam követni, hogy melyik család udvarhű, melyik katolikusbarát, melyik titkos katolikusbarát, melyiknek melyik tagja csinált ilyen vagy olyan suskust, és így tovább. Hemzsegnek a különböző Howardok meg Stanleyk meg Oxfordok, akik ráadásul ilyen vagy olyan earlök, és néha többfélék is. A szerző időnként (közjáték gyanánt) visszaröpíti az olvasót a 17. századba, hogy egy-egy jelenetet mintegy autentikusként állítson elénk, és ezek a jelenetek végképp összedöntik azt, amit addig megérteni véltem ezekből a családi-társadalmi viszonyokból, nem is szólva valami korabeli szerelmi háromszögről, amelynek én öt tagját véltem fölfedezni, a hiba ez esetben nyilván bennem van. Úgy tűnik azért, sokaknak bejöhetett ez a könyv, mert a szerző tovább rágja Shakespeare csontjait A Macbeth-rejtély című rémtörténetben. Huh. 

Konklúzió, avagy kiknek ajánlom? Akik annyira imádják a Dan Brown-féle könyveket, hogy még az utánzatok is örömet szereznek nekik. Akik annyira imádják Shakespeare-t, hogy bármit elolvasnak, ahol szó esik róla. Akik szeretik előre sejteni, hogy egy krimiben mi fog történni. Kiknek nem ajánlom? A többieknek, nyilván; s különösképpen azoknak nem, akik – mint én is – rosszul vannak, ha Shakespeare-t per Bárd emlegetik. 

Fordította: Babits Péter

Alexandra Kiadó

432 oldal

Van az úgy, hogy az ember egyszer csak elolvasta az összes Agatha Christie-krimit, és nem maradt betevő falatja, elvégre Őutána a többi azért nem olyan, lássuk be. Maradnak a pótlékok, mint például ez az Agatha Raisin, akinek azé’ biztos nem véletlen a keresztneve. Ráadásul angol, s ez szerintem minden kriminek jót tesz. Agatha Raisin egyébként nem túl Miss Marple – inkább Ariadne Oliver, csak hiúbb és nyersebb kiadásban. Tetemes mennyiségű detektívregényt írt vele-róla a szerző, bizonyos M. C. Beaton (ez egyébként álnév), a mintegy huszonnégy krimiből ha jól emlékszem, hét jelent meg szép sorban magyarul: Agatha Raisin és a spenótos halálpite, …a parázna lódoktor, …az elültetett kertész, …az elkóborolt túrázó, …az életveszélyes esküvő, …a tenyérbe mászó turista, …a vizes viszály. Igazán kellemes és agykikapcsoló olvasmányok. 

Nomármost Agatha Raisin mint detektív. Ötvenes nő, aki sikeres PR-karrierjét befejezve végre nyugdíjba vonul, és Londont odahagyva a vágyott, idillikus Cotswoldba költözik, egy igazi zsúpfedeles viskóba. Itt részint a helybéliekkel viszálykodik és barátkozik, részint gyilkosságokra derít fényt, részint állandó harcot vív a pluszkilókkal, részint pedig változó intenzitású vonzalmat táplál szomszédja, bizonyos James irányában. Egyúttal James tölti be dr. Watson és Hastings kapitány szerepét, csak kevésbé bugyuta kiadásban. A regények fölöttébb angolok (szereplők, tárgyi környezet és az irodalmi hagyományba illeszkedés tekintetében is), és egyben nagyon maiak, ez remek kombináció. Ennek a krimisorozatnak fő erénye amúgy a főszereplő detektív, Agatha, akit nagyon jól megcsinált az írónője: szerethető, vicces, baráti, erényekkel és kisebb-nagyobb hibákkal, melyeknek köszönhetően végtére is hiteles nőszemély. 

A hitelesség más vonatkozásokban azért sokszor csorbát szenved. A szerelmi szál például néhány kötet után ellaposodik, nem tudja a szerző fönntartani azt az állandó hullámzást, amely számottevő izgalmat adna hozzá a könyvekhez. A két utóbb megjelent könyvben alig-alig játszik szerepet, inkább egyéb érzelmi szálakkal próbálja a szerző dúsítani a regényeket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. 

A könyvek mindamellett igyekeznek követni a detektívregények jól bevált sémáit, különös tekintettel a Nagy Christie-re. Különösebb fakszni nélkül hamar elpatkol az Első Hulla, és épp a megfelelő stratégiai ponton követi őt a Második Hulla. A kellő számú (3-6) szereplő keveredik gyanúba, beleértve néha természetszerűleg magát Agathát is, aki ráadásul többnyire maga is életveszélyben forog. Hol ablakon akarják kilökni, hol élve akarják eltemetni. Még jó, hogy megússza. A köztes időszakban Mrs. Raisin (Jamesszel vagy nélküle) körbe-körbe jár ismerősei és a gyanúsítottak között, több párbeszédet folytatva velük, melyek során amatőr kérdésekkel próbál fényt deríteni az esetre. Agatha Christie is ezt a módszert művelte, de míg nála minden egyes dialóg rejtett jelekkel gyarapítja a tettes felé vezető utat, Beatonnál a párbeszédek tetemes része „üresjárat”, nem vezet semerre, csak az oldalszámot növeli. És e ponton sajnos azt is be kell vallani, hogy ha tisztán mint krimiket nézzük a regényeket, akkor bizony mindegyik elég gyenge eresztés. A gyilkos személye nem túl fantáziadús (hamar sejthető), a hozzá vezető út ellenben nélkülözi azt a kérlelhetetlen vaslogikát, melynek eltéphetetlen láncát Conan Doyle és a többiek (Christie, Simenon, Chandler, Gardner stb.) oly kiváló szakértelemmel kovácsolják. A legrosszabb darab az eddigiek közül a tenyérbe mászó turistáról szóló mű. Ez saaaaaajnos nem a Cotswoldban, hanem Cipruson játszódik. A szerző szemlátomást alapos környezettanulmányt végzett e szigeten, ami nagy szomorúságomra egyértelműen látszik a könyvben. Agatha és James két üldözési jelenet között Ciprus 12. századi történelméről és művészetéről értekezik, néha az útikönyvet olvassák föl egymásnak, és ha az írónő már sehogy se tud a párbeszédekbe beleszuszakolni több ismeretterjesztő információt, akkor egyszerűen a főszövegbe illeszti a miniértekezéseit. Borzalmas. 

Ettől eltekintve úgy általában ezek a krimik igazán kellemesek. Furmányos bűnügyeket és még firnyákosabb nyomozásokat jobb nem várni tőlük, de gördülékeny a szöveg, a regények olvastatják magukat, visszafogott humor lengi be őket, remek az Agatha Raisin figurája. Különösen szeretem a bájos bunkóságokat, amelyeket a szereplők egymás fejéhez vágnak. 

Konklúzió: könnyű krimik kedvelői bizonyára örömüket lelik bennük néhány órára; tanulságos lehet a „Milyen hibákat ne kövessünk el krimiírás közben?” tanfolyam résztvevői számára; mérsékelten anglománoknak mérsékelten ajánlott. A szellemes borítórajzok mellesleg nem hazaiak.

Fordítók: Sárközy Elga, Szűr-Szabó Katalin, Borbély Judit Bernadett

Ulpius-ház, Budapest, 2011-

Összesen 1950 oldal

Nem szeretem a tragikus meg drámai meg szörnyűséges meg kétségbeejtő könyveket. A vidám könyveket szeretem, főleg ha némi irónia meg szatíra is van benne. Ennek az egyik legjobb képviselője David Lodge Helycserés támadás című vidám könyve. (A Vidám Könyvek sorozatban jelent meg, teljes joggal.) Röviden a történet alapja: egy angol és egy amerikai egyetem egy-egy professzora fél évre cserél egymással egy tanárcsere-egyezmény keretében. Ebből a helyzetből aztán mindenféle érdekes fejlemények folynak elő, de a helyzetkomikum mellett az irónia is nagy szerepet játszik: megkapja a magáét az amerikai és az angol intézmény is, a tanárok is, a diákok is, meg a szexuális forradalom és a hippikultúra is (a történet 1969-ben játszódik, 1975-ben jelent meg angolul egyébként); sőt az irodalom és különböző műfajai is áldozatul esnek a szerző csúfolkodásának, aki mellesleg tiszta forrásból dolgozott: hőseihez hasonlóan ő is angolprofesszor, s mit ad isten, angol és amerikai egyetemen is tanított. Az illusztrátor Kaján Tibor, ez magáért beszél. Én rendszeres időközönként elolvasom ezt a könyvet, és minden alkalommal nagyon élvezem. (Sajnos egyszer olvasás közben beleejtettem a fürdőkádba, ennek nyomai a fotón is látszanak.) 

Konklúzió: mindenkinek melegen ajánlom, akinek kedvére való ilyen késő őszi estén néhány órát az olvasófoteljében, és jókat nevetni; aki szereti az okos, de nem okoskodó humort, a csúfolódó iróniát; aki örömmel olvas a 60-as évek angol-amerikai szubkultúrájáról, szexuális gabalyodásokról, és a meghökkentő fordulatoktól sem idegenkedik. 

Néhány adat a könyvről:

Fordította: Barabás András

Európa Könyvkiadó, 1992 (Vidám Könyvek sorozat)

319 oldal