Amidőn (immár tíz éve) A da Vinci-kód oly nagyon tarolt, minő meglepetés, elárasztották a könyvesboltokat az utánzatok. Minden további fokozás nélkül: Jennifer Lee Carrell fönti című könyve is egy a sokból, méghozzá elég középszerű. Ámbár a Grál helyett itt egy elveszett Shakespeare-dráma szerepel, ettől eltekintve az azonosságok már igencsak bántóak. Nemcsak a történetszövés követi szolgai módon a Dan Brown-félét (újabb és újabb „intellektuális” nyomok hajkurászása szerte a földgolyón, rejtélyes támadók és támogatók, véres hullák minden mennyiségben, és így tovább), hanem sajna a főbb szereplők is kísértetiesen emlékeztetnek a példaképére. Színre lép itt Langdon, Sophie, Saunière, Bezu Fache, Sir Leigh Teabing, Rémy Legaludec annak rendje és módja szerint, és a szerző még arra se vette a fáradságot, hogy a névadáson túl bármiféle eltérést igyekezzék becsempészni a könyvébe. Ami egyszer már bejött, azon ne változtassunk, ugyebár.
Grál helyett tehát Shakespeare. Részint az elveszett dráma kézirata után folyik az öldöklő hajsza (a Cardenióról van szó egyébként), részint az obligát kérdés körül molyolgatnak az irodalomtudósok és társaik: hogy tudniillik ki írta a Shakespeare-drámákat. Némi minimális irodalmi érdeklődés birtokában már mindenki belefutott az időről időre fölröppenő találgatásba, hogy ugyanmá ez lehetett-e, vagy emez, vagy amaz netalántán, mindenesetre biztos nem az a Shakespeare. Nem hiszem, hogy túl nagyot vétek a krimi belső szövete ellen, ha rögtön el is árulom, hogy a kézirat előkerül, de a szerzőségre vonatkozó bizonyíték nem. Sajnos a szerző – bár a S.-témában tájékozott, lévén maga is irodalomtudós – nem rendezgeti olyan ügyesen a szálakat, mint példának okáért Dan Brown, így igen kevés az olyan fordulat a regényben, amely a meglepetés erejével éri az olvasót.
Utánzat is tehát a könyv, kriminek meg gyenge cseppecskét, mégis a legbosszantóbb számomra az volt, hogy egyszerűen nem tudtam kiigazodni a XVII. századi angol nemesi családokon, amelyeket J. L. C. fölvonultat. Nem bírtam követni, hogy melyik család udvarhű, melyik katolikusbarát, melyik titkos katolikusbarát, melyiknek melyik tagja csinált ilyen vagy olyan suskust, és így tovább. Hemzsegnek a különböző Howardok meg Stanleyk meg Oxfordok, akik ráadásul ilyen vagy olyan earlök, és néha többfélék is. A szerző időnként (közjáték gyanánt) visszaröpíti az olvasót a 17. századba, hogy egy-egy jelenetet mintegy autentikusként állítson elénk, és ezek a jelenetek végképp összedöntik azt, amit addig megérteni véltem ezekből a családi-társadalmi viszonyokból, nem is szólva valami korabeli szerelmi háromszögről, amelynek én öt tagját véltem fölfedezni, a hiba ez esetben nyilván bennem van. Úgy tűnik azért, sokaknak bejöhetett ez a könyv, mert a szerző tovább rágja Shakespeare csontjait A Macbeth-rejtély című rémtörténetben. Huh.
Konklúzió, avagy kiknek ajánlom? Akik annyira imádják a Dan Brown-féle könyveket, hogy még az utánzatok is örömet szereznek nekik. Akik annyira imádják Shakespeare-t, hogy bármit elolvasnak, ahol szó esik róla. Akik szeretik előre sejteni, hogy egy krimiben mi fog történni. Kiknek nem ajánlom? A többieknek, nyilván; s különösképpen azoknak nem, akik – mint én is – rosszul vannak, ha Shakespeare-t per Bárd emlegetik.
Fordította: Babits Péter
Alexandra Kiadó
432 oldal
Az utóbbi években (évtizedekben), úgy vettem észre, egészen elburjánzottak a „női” könyvek és a krimi keresztezéséből alakult hibridek. Többnyire katasztrofális eredménnyel: a csajos összetevő közhelyes és unalmas, a krimi többnyire gyenge, valami esetlegesen odakent izéke. Nomármost ami ebből a műfajból a legkellemesebb (jó, nem olvastam a teljes legendáriumot): Lisa Lutz Spellman nyomozóiroda című regénye. A női vonal ugyan ebben a könyvben is a gagyiság határán mozog, a krimi-elem elmegy, a fő vonzereje azonban a humor. Ezek a női-krimik ugyan mind próbálnak vicceskedni, de a végeredmény inkább sírnivaló, a bénázós helyzetkomikumon túl (melynek csimborasszója egy valahonnan véletlenszerűen kikandikáló bugyika, mely kínos helyzetbe keveri gazdáját) nem merészkedik. Lisa Lutz viszont tartós és jóízű nevettetésre képes, finom, de nem finomkodó, eredeti humora van. Az alaphelyzet amúgy semmi különös: adott egy a legszebb szinglikorban lévő leányzó, Izzy Spellman, aki a családi magánnyomozó-iroda alkalmazottja, körülvéve hozzá hasonlóan zakkant családtagokkal, barátokkal és ismerősökkel. Családi konfliktus (semmi különös), szerelmi szál (említésre nem igazán méltó), fordulatos kalandok (eredetinek épp nem mondható, de elfogadható), bűnügy, sőt bűnügyek (a banalitás határán) – összességében mégis jóízű, nem-lehet-letenni könyv; tudjátok, mihelyt az ember fölmerül a potom 472 oldalas élvezkedésből, imígyen kiált föl: máris vége? kérek még! Ezzel kapcsolatos az ajánló végére hagyott feketeleves: bár egy sorozat első regénye ez, a folytatásokat nem fordították le, és nem is tervezik.
