Libri & libelli

Ismét egy csodálatos cím, éppen a szám íze szerint való. Bár ezt a könyvet nem én választottam, hanem ajándékba kaptam - köszönet az ajándékozóknak és különösképpen annak, aki kiválasztotta! Neki is készültem, hogy olvasok végre egy finom, echte japán fejlődés- és vándorlástörténetet, olyasmit (japánban), mint mondjuk Orhan Pamuktól Az új élet; de ez másmilyen történet. Nem is fejlődős, pedig mintha annak látszana. De egyik érdekessége épp az a kérdőjel, hogy most akkor szegény színtelen Tazaki Cukuru színtelen-e, zarándokol-e, fejlődik-e valahonnan valahova, mint azt a XIX. században gondolni szokás vala egyesek számára, avagy pediglen nem. Igaz, már a XXI. században vagyunk, de a fejlődés toposza még mindig tarol, legalábbis ha az amerikai nyálfilmekből indulunk ki. 

Haladjunk azonban rendben, pontosan, ahogyan az egy japán könyvhöz illik! Téma: Tazaki Cukurut kitaszították maguk közül szívbéli kebelbarátai, s mintegy tizenöt év elteltével ki szeretné deríteni, miért. S kideríti. Soványka, ugye? Sőt, mindenféle kalandokkal sincs megspékelve a kiderítés folyamata, hálistennek. Minden rendkívül valószerűen történik. Murakami Haruki azonban olyan mesterien forgatja a tollat, hogy az olvasó minden percben azt várja, hogy valami szörnyű esemény vagy felfedezés csap le és hengereli le azonnal. Egyfolytában izgultam és rettegtem, hogy miféle szerencsétlenség éri mindjárt Cukurut, akit szinte megkedveltem már. Jelzem, szörnyű esemény ugyan akad, de tökéletesen valószerű mennyiségben csupán. És mégis, szorongás szorongás hátán! T. C. egyfolytában szorong, és én is csak szorongtam és szorongtam a vele töltött 333 oldal folyamán. Közben megjelenik a finn szál, és teljesen magától értetődővé válik, hogy a japánok éppúgy küzdenek a maguk sötét démonaival, mint a skandinávok (itt abszolúte azok a finnek is). Ha eltekintünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól, lehetne ez egy bűnügymentes skandináv krimi is. 

De szerencsére nem kell eltekintenünk a japános kockaságtól és tisztaságtól és precizitástól. T. C. a legnagyobb kétségbeesés bugyraiban is ügyel küllemére, megmossa a haját, rendesen viselkedik, sőt rendesen elvégzi tennivalóit! A kötelmektől semmi sem tántoríthatja el. Igaz japán ember ő. És ezt a kínos pontosságot megfejeli Murakami Haruki kínos pontosságú nyelvhasználata. Ami egyébként nagyon tetszik, de... fura. Még a főhős szexuális fejlődéstörténetét is olyan aprólékosan mérlegelve mutatja be, hogy az a benyomása támad az embernek, hogy szegény pasas nem is lelhetett benne sok örömet. Hogy csak azt csinálja, ami a kötelessége. 

Az is kellemes, hogy maradnak elvarratlan szálak a könyvben. Mivel az életben is vannak ilyenek. Nem tetszik viszont a Haida apja történetében megjelenő mitizálás. Fel tudok ugyan vázolni magamnak olyan koncepciót, mely igazolja a szövegen belüli megjelenését, de úgy vélem, már baj van, amikor mesterségesen kell gyártanom a koncepciót a történethez. A befejezéssel is gondjaim vannak. Az a benyomásom támadt, hogy Murakami Haruki szerintem több különböző véget is gyártott a könyvéhez, sokáig latolgatta, melyik lenne a legjobb, és végül, jobb híján döntött amellett, amit olvastam. Haj, haj! Érezhető a gyártásszag, ez nem túl szerencsés. És az az (általam elképzelt) gondolkodásmód sem tetszik, amelynek eredményeképp a (bennem tételezett) befejezés-lehetőségek közül az író kiválasztotta a momentán érvényes befejezést. És főképp az nem tetszik, amikor egy könyv befejezése ilyesféle gondolatokat ébreszt bennem. 

Konklúzió: a (Japán-, Murakami Haruki- és Skandinávia-) rajongók mellett végső soron azért ajánlanám én ezt a könyvet az irodalomszerető népeknek. Inkább ajánlanám, mint nem ajánlanám.

A könnyű műfajok párthíveinek azonban egyértelműen nem ajánlanám.

Fordította: Nagy Anita

Geopen Kiadó, 2013

333 oldal

Van az úgy, hogy az ember csak úgy ötlettelenül téblábolgat a virtuális könyvek között, mianyavalyát kéne olvasni, ami könnyed is, de szól is valamiről, viszont nem a kétségbeesésről meg a szenvedésről, van humora meg hepiendje, és egyszerűen nem lehet letenni. Nos, van, hogy ilyenkor egy jó cím úgy lenyűgözi az embert, hogy legott letöltögeti a rejtélyes irományt, sőt elolvasni se restelli. És ráébred, hogy mitadisten, csodák nincsenek. 

A pasi a szomszéd sír mellől is olyan könyv, amely a puskapora számottevő részét ellőtte a címadásnál, vagyis a regény közel sem hozza az ilyenféle kedves morbiditást. További meglepő fejlemény, hogy szép olasz neve ellenére a szerző, s így műve is, svéd, és pont olyan komor, mint a többi svédek. Az a humor, amit belevisz a regénybe, svéd viszonylatban nyilván vérbő szabadosságnak hat, de mi itt a déli végeken másként szocializálódtunk. Komorság, kérem, komorság dől a szomszéd sír mellől! Még ez a könyvajánló is elkomorodik tőle. 

Az (is) jó egyébként a címben, hogy teljes mértékben koherens a regényszöveggel. Merthogy a Nő meg a Férfi valóban a temetőben ismerkednek össze, amidőn egymás tőszomszédságában nyugvó szeretteiket gyászolgatják. Ebben ki is merül összes közös vonásuk (eltekintve a szextől). A nő egy biomániákus kékharisnya (könyvárosnő), a pasi egy önmagát utolérni képtelen gazdálkodó. Mi sülhet ki ebből? Igazatok van, semmi eredeti. Veszekedések és kibékülések sora. 

Ezt a kevéskét viszont jól hozza az írónő. Ponyvához képest nagyon hitelesnek és pontosnak tűnnek a gondolatok, amelyeket a főhősök agyába ad, a kevés cselekményt is olvasmányossá tudja bonyolítani, a befejezés ügyes egyensúlyozás a svéd és az olasz modell között. Az is tetszett, hogy a végletes(sé karikírozott) két főhős között majdnem sikerül megtartania az írói pártatlanság egyensúlyát. (Egy idő után azért egyértelművé válik, hogy az igazi főhős kicsoda: Désirée vagy Benny? - E ponton kíváncsi lennék, hogy más is hasonló véleményen van-e ez ügyben. Ki a főhős? VV!) 

Technikailag a történet kétnézőpontú, vagyis D. és B. E/1. beszámolói váltogatják egymást. Jelen esetben ez jól működik, és a szöveg nem is kíván ennél többet. A fíling pedig az a bizonyos skandináv: hideg és sötét. Csak néha tör ki ebből a fagyos lápból az egészséges (ön)irónia: "Van férj vagy nincs, többnyire csak az a kérdés, hány szelet húst kell venni ebédre."

 E-könyveknél nincs különösebb hatása a borítónak. Jelen esetben ez szerencsés; ha könyvesboltban pillantanám meg a kötetet, fejvesztve menekülnék a könyvtervezés e szörnyszülötte elől. Jobban meggondolva a könyv legborzalmasabb része az értelmetlenül, logikátlanul, az esztétikumot sutba vágva összehajigált képek sora, mely nem hiszem, hogy 0 főnél többet meg tudna szólítani. Katasztrófa. 

Konklúzió:

E-könyvolvasó-tulajdonosoknak. Skandinávmániákusoknak. A keserédes szerelmi történetek, illetőleg bármilyen szerelmi történetek híveinek. Könyvtárosnőknek. Szingliknek. A leheletnyi morbiditást tükröző könyvcímek rajongóinak. Azoknak, akik vidékre akarnak költözni. Akik szeretik a folytatásos történeteket (mert terrrrmészetesen e könyvnek is van folytatása). Kiknek nem? Akik a love storykat inkább hollywoodi nyálban kedvelik.

Fordította: Kertész Judit

Park Kiadó

208 oldal