Az utóbbi években (évtizedekben), úgy vettem észre, egészen elburjánzottak a „női” könyvek és a krimi keresztezéséből alakult hibridek. Többnyire katasztrofális eredménnyel: a csajos összetevő közhelyes és unalmas, a krimi többnyire gyenge, valami esetlegesen odakent izéke. Nomármost ami ebből a műfajból a legkellemesebb (jó, nem olvastam a teljes legendáriumot): Lisa Lutz Spellman nyomozóiroda című regénye. A női vonal ugyan ebben a könyvben is a gagyiság határán mozog, a krimi-elem elmegy, a fő vonzereje azonban a humor. Ezek a női-krimik ugyan mind próbálnak vicceskedni, de a végeredmény inkább sírnivaló, a bénázós helyzetkomikumon túl (melynek csimborasszója egy valahonnan véletlenszerűen kikandikáló bugyika, mely kínos helyzetbe keveri gazdáját) nem merészkedik. Lisa Lutz viszont tartós és jóízű nevettetésre képes, finom, de nem finomkodó, eredeti humora van. Az alaphelyzet amúgy semmi különös: adott egy a legszebb szinglikorban lévő leányzó, Izzy Spellman, aki a családi magánnyomozó-iroda alkalmazottja, körülvéve hozzá hasonlóan zakkant családtagokkal, barátokkal és ismerősökkel. Családi konfliktus (semmi különös), szerelmi szál (említésre nem igazán méltó), fordulatos kalandok (eredetinek épp nem mondható, de elfogadható), bűnügy, sőt bűnügyek (a banalitás határán) – összességében mégis jóízű, nem-lehet-letenni könyv; tudjátok, mihelyt az ember fölmerül a potom 472 oldalas élvezkedésből, imígyen kiált föl: máris vége? kérek még! Ezzel kapcsolatos az ajánló végére hagyott feketeleves: bár egy sorozat első regénye ez, a folytatásokat nem fordították le, és nem is tervezik.
Konklúzió: mindenkinek meleg szívvel ajánlom, aki az efféle műfajban örömét leli, és néhány óra felhőtlen szórakozásra vágyik (hogy a közhelyeknél maradjunk).
Fordította: Zámolyi Éva
Konkrét Könyvek, Budapest, 2009
472 oldal