Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.
Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.
Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy).
Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.
E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.
Bookline, 2016
301 oldal
