Libri & libelli

Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.) 

Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat. 

Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat. 

A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek. 

Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének. 

A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság. 

Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad. 

Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.

Pozsonyi Pagony, 2014

317 oldal

Ami felkerül a Facebookra, az devalválódásnak indul - legyen bármilyen jóízű is, minél többen használják, annál kevesebb marad belőle, végül csak a héja, aztán annak a rágcsálására is ráunnak, s így lassan elenyészik a szélben a maradék, hálistennek. (És az eleve szeméttel sajnos hasonló a helyzet, csak mintha hosszabb életű lenne.) 

Ez van a fenti könyv címében idézett történettel is (biztos ismerik, a gyűrűbe vésett jelszó, mely baj és öröm esetén is hasznos lehet), amiről csak a könyv közepe táján értesül a gyanútlan olvasó (legalábbis én), és a címkeként használt leértékelt szöveg sajnos a szövegegész értékének egy részét is kétségbe vonja. 

Amúgy jó könyv pedig, legalábbis régóta az első mű, amit kb. két este leforgása alatt megettem, igaz, rövidke. Első benyomásom az volt, hogy ez a szöveg is a szépirodalom és a szórakoztató (női) irodalom határmezsgyéjén lavírozó darab (mint ahogy a párizsi is részben hús, részben növény), de egy idő után a szépirodalomba soroltam saját szubjektív kategorizálásom szerint. Bár gyanakszom, hogy a személyes érintettség okán is olvastam olyan kíváncsian: a főszereplő hasonló korú, bizonyos értelemben hasonló helyzetű nő, mint én, és az őt foglalkoztató gondolatok nagyrészt bennem is felmerülnek, sőt fontosak az életben: emberi kapcsolatok, szerelem és szex, hogyan dolgozzuk fel a veszteségeket, szabadság (külső és belső), változások az idővel stb. Miért lehet diszkrepancia a testünk és az agyunk vágyai között? Mitől magányos az ember, és mit tehet ellene, illetve kell-e ez ellen tenni valamit? És: hogyan üssük el az időt, ha nincsenek pénzgondjaink?... 

Nagyjából az ezeken való tépelődés teszi ki a könyv fősodrát, szerencsére nem oldalakon át olvasható belső monológokként, hanem kérdések, lehetséges utak felvillantásával. És a szerző nagyon jó feszes ritmust ad ezzel a művének, holott annak egyébiránt gyakorlatilag nincs cselekménye. Az eseménysor eredője, hogy a főhős anyja meghal, s ő rá emlékezik, illetve próbálja a mindennapokat élni, feldolgozni a veszteséget, meg ami ilyenkor szokás. Utazik, különféle emberekkel találkozik, akikkel esznek, isznak, beszélgetnek, hajókáznak, nyaralnak, szerelmeskednek, füveznek, barátkoznak, veszekednek. Majdnem olyanok, mint mi - eltekintve a pénztől és a mediterrán életmódtól. S közben a nyitott, kíváncsi, kereső rátekintés a világra, magunkra, másokra. 

Jó ez. 

De van nem jó is. Fura például, hogy az E/1. szöveg állandó megszólítottja az elveszített anya, a rá való emlékezés, a vele való szenvedélyes, élő dialógus. Érdekes és hiteles részek ezek, de valamiért minden egyes megszólításkor (pedig sok van) egy tizedmásodpercig utána kellett gondolnom: kihez is beszél a főszereplő. Ez pedig baj. El is kezdtem tanakodni, hogy mi lehet az oka. Rá is jöttem. Hogy ugyanis bár a fő vezérfonal az anya elvesztése, akit a főszereplő (Blanca) végül már élete szerelmének titulál (höh), valójában semmit nem tudunk meg a szóban forgó anyáról mint emberről. Blanca nem pusztán mint édesanyját, hanem mint kivételes embert gyászolja őt, de hogy miben is tűnt volna ki mások közül, azt egy árva tényecskével sem támasztja alá. Nyilván az anya iránti szeretet tetemes részben irracionális, de esetünkben meglehetősen racionális gondolatsorokkal, érveléssel állunk szemben, már amennyiben érvelésnek tekinthető az indoklás nélküli kijelentés. Az erősen önéletrajzi könyv epilógusában azt írja a szerző (s ezt a fülszöveg is ismétli, nem szó szerinti idézetben, ami igen fájdalmas): "Tőled kaptam a tudást, hogy a szerelem első látásra a szerelembe esés egyetlen lehetséges módozata (igazad volt), a művészet, a könyvek, a múzeumok, a balett szeretetét, a pénzzel való nagyvonalúságot, a megfelelő pillanatra tartogatott nagy gesztusok művészetét, az alaposságot a tettekben és a szavakban. A bűntudat hiányát, a szabadságot és felelősségtudatot, amit ez jelent." Ez marha szépen hangzik, mintha García Márquez reinkarnálódott volna a barcelonai tétlen értelmiségben, és túl sok Coelhót olvasott volna a vécén. A baj az, hogy az itt megfogalmazott anya-eszencia elemei közül egy, de egy sem kerül elő sehol a teljes könyvben, sem az anya, sem leánya vonatkozásában. Nincs szerelem első látásra, egy fia nagy gesztus se, sehol egy árva könyv, múzeum, alaposság, sőt még egy incifinci balett se. Semmi, csak üres szavak. Ez pedig sajnálatosan megkérdőjelezi a vallomásszerű könyv egész tartalmát: honnan jöttek ezek a dolgok, miért is fontosak (mert azok, persze, ki merné megkérdőjelezni teszem azt egy múzeum fontosságát?), miért így érdemes élni? Satöbbi. Iszonyú érzés lehet egy anyát elveszíteni, és teljesen akceptálható, hogy irodalmi eszközökkel szeretné a szerző a maradandóságba emelni eltávozott anyukáját, de sajnos az átélt fájdalom érezhető csak, a piedesztálra emelés nem sikerült. A valóság lehet ihletője a műnek, de önmagában nem művészet, azt már Hornby is cincálta, hogy bizony attól jó egy műalkotás, ha meg van rendesen csinálva, nem csak úgy odakenve. 

Mindegy, spongyát az anyára, a könyv érdekes, és az anya-vonaltól eltekintve rendesen megcsinált, bár azt sajnálom, hogy néhány gondolatba csak belekap, és nem viszi végig. Például az öregedés kérdése (egy nőnek hány évesen nincs már esélye a szerelem első látásra?), de még inkább a magányé: hogyan lehet elviselni? Bár az anya kínzó hiánya átjárja a könyvet, és stabil párkapcsolat helyett pillanatnyilag csak egy nős szerető sertepertél a főszereplő körül, mégis alig-alig pendíti meg a könyv, hogy milyen lelkiállapot ez. Illetve hogy pontos legyek, egy félmondatban leszögezi, hogy magányos, aztán annyi, nem folytatódik sehol se ez a fonal. Hiányoltam. 

Tetszettek viszont mellékes dolgok: hogy minden szereplő külsejét és ruházatát indokolatlanul aprólékosan leírja; hogy ízek, illatok mindenhol, gyöngyök zsebben; hogy kis részletek építik-díszítik a főszereplő világát, mondjuk lepattant büfék mellékutcákban; mindenféle emberek, akikről hamarosan már nem is tudtam, kik is ők a regény világában. 

Szóval vegyes érzések. Jó párbeszédek és iszonyatosan béna, Harry Pottert is alulmúló dialógusok egymás mellett. Túltolt kutyás vonal. Funkciótlan hajózás. Szép, a hatvanas éveket idéző borítórajz. A többit szerencsére elfelejtettem. 

Konklúzió: negyvenes nőknek, akik még képesek kérdéseket feltenni, úgyszólván kötelező olvasmány. A többiekről nem tudok nyilatkozni.

Fordította: Varju Kata 

Libri, 2016 

208 oldal

Van az úgy, hogy az ember csak úgy ötlettelenül téblábolgat a virtuális könyvek között, mianyavalyát kéne olvasni, ami könnyed is, de szól is valamiről, viszont nem a kétségbeesésről meg a szenvedésről, van humora meg hepiendje, és egyszerűen nem lehet letenni. Nos, van, hogy ilyenkor egy jó cím úgy lenyűgözi az embert, hogy legott letöltögeti a rejtélyes irományt, sőt elolvasni se restelli. És ráébred, hogy mitadisten, csodák nincsenek. 

A pasi a szomszéd sír mellől is olyan könyv, amely a puskapora számottevő részét ellőtte a címadásnál, vagyis a regény közel sem hozza az ilyenféle kedves morbiditást. További meglepő fejlemény, hogy szép olasz neve ellenére a szerző, s így műve is, svéd, és pont olyan komor, mint a többi svédek. Az a humor, amit belevisz a regénybe, svéd viszonylatban nyilván vérbő szabadosságnak hat, de mi itt a déli végeken másként szocializálódtunk. Komorság, kérem, komorság dől a szomszéd sír mellől! Még ez a könyvajánló is elkomorodik tőle. 

Az (is) jó egyébként a címben, hogy teljes mértékben koherens a regényszöveggel. Merthogy a Nő meg a Férfi valóban a temetőben ismerkednek össze, amidőn egymás tőszomszédságában nyugvó szeretteiket gyászolgatják. Ebben ki is merül összes közös vonásuk (eltekintve a szextől). A nő egy biomániákus kékharisnya (könyvárosnő), a pasi egy önmagát utolérni képtelen gazdálkodó. Mi sülhet ki ebből? Igazatok van, semmi eredeti. Veszekedések és kibékülések sora. 

Ezt a kevéskét viszont jól hozza az írónő. Ponyvához képest nagyon hitelesnek és pontosnak tűnnek a gondolatok, amelyeket a főhősök agyába ad, a kevés cselekményt is olvasmányossá tudja bonyolítani, a befejezés ügyes egyensúlyozás a svéd és az olasz modell között. Az is tetszett, hogy a végletes(sé karikírozott) két főhős között majdnem sikerül megtartania az írói pártatlanság egyensúlyát. (Egy idő után azért egyértelművé válik, hogy az igazi főhős kicsoda: Désirée vagy Benny? - E ponton kíváncsi lennék, hogy más is hasonló véleményen van-e ez ügyben. Ki a főhős? VV!) 

Technikailag a történet kétnézőpontú, vagyis D. és B. E/1. beszámolói váltogatják egymást. Jelen esetben ez jól működik, és a szöveg nem is kíván ennél többet. A fíling pedig az a bizonyos skandináv: hideg és sötét. Csak néha tör ki ebből a fagyos lápból az egészséges (ön)irónia: "Van férj vagy nincs, többnyire csak az a kérdés, hány szelet húst kell venni ebédre."

 E-könyveknél nincs különösebb hatása a borítónak. Jelen esetben ez szerencsés; ha könyvesboltban pillantanám meg a kötetet, fejvesztve menekülnék a könyvtervezés e szörnyszülötte elől. Jobban meggondolva a könyv legborzalmasabb része az értelmetlenül, logikátlanul, az esztétikumot sutba vágva összehajigált képek sora, mely nem hiszem, hogy 0 főnél többet meg tudna szólítani. Katasztrófa. 

Konklúzió:

E-könyvolvasó-tulajdonosoknak. Skandinávmániákusoknak. A keserédes szerelmi történetek, illetőleg bármilyen szerelmi történetek híveinek. Könyvtárosnőknek. Szingliknek. A leheletnyi morbiditást tükröző könyvcímek rajongóinak. Azoknak, akik vidékre akarnak költözni. Akik szeretik a folytatásos történeteket (mert terrrrmészetesen e könyvnek is van folytatása). Kiknek nem? Akik a love storykat inkább hollywoodi nyálban kedvelik.

Fordította: Kertész Judit

Park Kiadó

208 oldal