Libri & libelli

Egy beírás legyen rövid, velős és lényegretörő. Ha már lennie kell, mert természetesen jobb volna, ha ilyesmire nem kerülne általában véve sor, hanem az élet a maga rendes medrében haladna szépen. Hasonlóképpen, ha az iskolai élet bonyolítatlanul, sallangok, kilengések, kényelmetlenségek mentén szerveződne, okafogyott lenne Szily László Beírás című könyve is. Mivel azonban az iskola nem pusztán a gyermeknek, de a véletlenszerűen anyukává-apukává vedlett felnőttnek is tartogat számos meglepetést és fejberúgást, sajnos kedves újságíróm szülő-kalauza is hiánypótló alkotásként van jelen a (szak)könyvkínálatban.

Szilynek a - szerintem klasszikussá érett - Kitolás és Kitolás 2. című alapművein nevelkedtünk, mi, akik kb. 10 éve váltunk szülőkké, és a gyerekvállalás első megrázkódtatásai után végre újra könyvet is tudtunk az egyik kezünkbe venni (a másik ugye a gyerekdajkálásé volt). Ráismerés, önnön kifordult, bénázós, szerencsétlenkedő mindennapjainkon való nevetés stb. Úgyhogy örvendezzünk, hogy itt az új könyv, mitadisten, az ő gyerekei is nőnek, hurrá, nevessünk együtt újra.

Az elvárásokhoz képest azonban a Szily könyve nem túl fényesen indult, és a folytatás is azt mutatta, hogy a szerző nem tud újat mutatni. Ugyanazok a panelek, poénok, ugyanaz a szövegvilág, de a Kitolásokhoz képest igencsak érződik az önnön minta másolása, a "ha már egyszer bejött, csináljuk ugyanúgy" kicsit erőltetett célzatossága. Szeretem a szerző stílusát: az erős élőszóbeli áthallásokat, az alpári és a szofisztikált jól sikerült kevercsét, a mellékesen (főként a hasonlatokban) elejtett politikai célzásokat, a szellemes szatírát, az öniróniát - de ezek kissé öncélúan jelennek meg a könyvben. Ne a könyv eredményezzen szöveget, hanem a szöveg könyvet. Amúgy vannak jó kis sztorik, lehet nevetni, de ezek tetemes része a magániskolák szeparált szülői világához kapcsolódik, s így kevés a ráismerés-élmény (az igen, csesszemeg, mi is pont ugyanígy). 

Nagyjából a könyv feléig érve már megérlelődött bennem a fenti vélemény, ekkor azonban félre kellett tennem a művet, hogy gyorsan elolvassam Kemény Zsófi regényét. Ezután visszatértem Szilyhez, és milyen jól tettem - úgy tűnik, a könyv második felére a szerző megtáltosodott, és közhelyes, erőltetett iromány helyett csillogóan szellemes, vicces, sebészpontosságú megfigyelésekkel, találó iróniával átszőtt szöveget alkotott. Igazi élmény volt olvasni. Különösképpen az iskolai levelezőlisták gyöngyszemeit összegyűjtő fejezetet ajánlom a szíves olvasó figyelmébe, és természetesen a szerző illusztrációi is élményszámba mennek.

E szellemben ajánlom a művet mindazoknak, akiket iskoláskorú leszármazottakkal ajándékozott meg a sors, illetve akik egyébként is szívesen olvassák Szily írásait. Kiknek nem? Nos, úgy érzem, elég körülhatárolt életkorilag a célközönség, szóval kérdéses, tudnak-e kezdeni vele valamit a 70 felettiek, a 30 alattiak, illetve a 30-on túli szingli marketingasszisztensek. De ki tudja.

Bookline, 2016

301 oldal

Nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, úgyhogy előre szólok, hogy amit írni fogok róla, kétes relevanciájú. Kemény Zsófi regénye 17 évesekről szól, és felteszem, 17 (pluszmínusz 3) éves a meghatározó célközönsége is, ergo hogy mit gondolok róla részint mint szövegproduktumról, részint mint a vonatkozó világ egy szeletének tükréről, az csak marginális részét képezheti a mű általános interpretációs horizontjának. (Haha, viszont az én befogadói univerzumomnak szintén csak marginális eleme e könyv, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy egyensúly van, egymásnak valók vagyunk.) 

Kicsit összevissza beszélek, mert nem is nagyon tudom, honnan kezdjem a locsogást a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról. Induljunk hát ki az előképből: az Egymás szemében című könyvet juttatta eszembe az Én még sosem, már az első néhány oldal olvasása után, s a későbbiekben olyan erős párhuzamokat (rájátszásokat?) leltem, amelyek kvázi érthetetlenné tették, hogy a könyv végi köszönetnyilvánítások sorában vajon miért nem szerepel Szilvási Lajos neve is. Mert a koncepció, a főszereplők életkora, a téma, a történetszövés, a konfliktusok jellege - mind, mind azonosak. Mindkét könyv a szerelemről szól, 17 éves gimnazistákkal, gonosz intrikussal, félreértésekkel, meg nem beszélt problémákkal, egy kis szüzesség-elvesztéssel, a halál-motívum lebegtetésével, a háttérben húzódó, kicsit maszatos kulturális díszletfallal, a több, élesen elhatárolt nézőpont következetes alkalmazásával etc. etc. Szívesen felsorakoztatnám tételesen a megfeleléseket, de ez rajtam kívül úgyse érdekel senkit, aki meg mindkét könyvet ismeri, annak számára meg evidens. Nagyon jó a Szilvási naplóregénye, egyáltalán nem hamvába holt ötlet, hogy a ma dívó szentjohannás vonulat helyett Kemény Zsófi ezt a kicsit szofisztikáltabb hagyományt lovagolja meg, de sajnos a könyv alig-alig több, mint egy aktualizált másolat. 

Aktualizálás. Nyilván a nyelvhasználat, a mindennapi élet elemei változnak, s ezt a szöveg is tükrözi. Érdekesebb, hogy míg a Szilvási-regénynek egy jól körülírható, nem tolakodó, de határozottan jelen levő elemét jelenti a közélet irányába megfogalmazódó kritika (főként az ügyeskedők és a korruptak ellen, sajnos kicsi kádárista szólamozással), a Kemény Zsófi-könyvben ez a téma szinte totálisan hiányzik, illetve összesen, ha jól emlékszem, két ízben kerül elő (feketemunka és az azzal kapcsolatos visszaélések), és akkor is épphogycsak a felszínt karistolja a szerző. Őszintén bízom benne, hogy a személyes kapcsolatokon akár csak minimális mértékben túlmutató világábrázolás totális mellőzése tudatos írói eszköz, s célja e korosztály hiteles bemutatása - huh, milyen szomorú, hogy ezekamaifiatalok teljes mértékben leszarják a minket körülvevő társadalmat. 

A személyes kapcsolatok bemutatása viszont kevésbé fekete-fehér, mint a klasszikus lányregények, s így az Egymás szemében esetében. Mint a fülszöveg is jelzi, a szerzőt főként az újra és újra összegubancolódó-kibogozódni látszó interperszonális viszonyok érdeklik, s úgy vélem, ezek lefestése igen szép: Kemény jól hozza a viszonyok esetlegességét, véletlenszerűségét s egyben meghatározottságát, vagyis azt a bonyolult elegyet, amit - elvileg - mind tapasztalhatunk a saját szociális szféránkban. Nincs se rózsaszín köd, se totális szenvedés, a rokon- és ellenszenvek állandóan mozognak, és nem minden az ok-okozati kapcsolatok mentén szerveződik. Azt hiszem, ez a legsikerültebb vonása a regénynek. 

Viszont akad néhány jujdekellemetlen dolog. Az egyik a slam. Azt gondoltam volna, hogy a slam poetry által közismertté vált szerző tartózkodik attól, hogy tartózkodik a nevével szervesen összekapcsolódó műfaj felhasználásától a művében. De nem. Mindenki slammel. Miért? Más értelmes dolgot nem lehet csinálni? Más underground mainstream tevékenység nem létezik ma Budapesten? Muszáj egy slammernek a slamet szerepeltetnie mindenhol? - Elszomorító. Nem érzem, hogy a regény bármit nyert volna a benne reprezentált slamtől. És bár a szerző a slam alkalmakat egyben a történetszövet csomópontjaivá is teszi, sajnos ezek nem szervesülnek bele az egészbe, simán kihagyhatók lennének. 

A másik problémám szinte szokásos: a befejezés. Mint a szerző egy interjúban elmondta, a happy end a kiadó kifejezett kérése volt, és önmagában, azt gondolom, nincs is baj a boldog befejezéssel, a történet egészébe illeszkedő, adekvát és hiteles. De a megfogalmazás módja! Felháborító! Pár odahányt sor, mint az utolsó pillanatban papírra vetett kötelességszerű befejezés valami iskolai dolgozat végén. Mi ez, lázadás a szerzői szabadságért? Pfffff. Ha megadja magát a könyvkiadó biznisznek, csinálja korrektül. Ha nem akarja, akkor meg lázadjon. Puhányság. 

Négy-öt napja, a könyv befejezése után írtam meg a fenti kritikát, de mivel már nagyon untam, a befejezést elhalasztottam. Mostanra viszont már alig emlékszem valamire a könyvből, a nyomasztó hangulaton kívül. Tehát így marad. 

Konklúzió: 17 éveseknek (pluszmínusz 3 év). Amúgy opcionális, tényleg nem tudok mit gondolni erről a könyvről.

Pozsonyi Pagony, 2014

317 oldal

Még mindig az úgynevezett boldog békeidők járják, erre mit ad isten, ez a boldogtalan Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó, akinek pedig ilyen gyönyörű nevet adott az édesanyja, hát nem a prostikról írnak! Méghozzá egész könyvet. Méghozzá részletesen, sőt mi több, alaposan. Micsoda lelkiismeretlenség! Beárnyékolják nosztalgiánk fényes terepét. 

De azért érdemes elolvasni ezt a könyvecskét. 1908-ban jelent meg eredetileg, tehát a századforduló erkölcsi, akarom mondani erkölcstelenségi viszonyait járja körbe, azon belül is a prostitúció különféle válfajait és megjelenési formáit. Ezt pedig a teljesség igényével. A szerzők fölsorolják a budapesti prostitúció összes fajtáját, legálisakat és illegálisakat, megismertetnek a jelenség okaival, szereplőivel és következményeivel, bemutatják, a kéjnőknek milyen kasztjaik vannak hely, alkalom, idő és tarifa szerint, kitérnek a selyemfiúk, a bordélyok, a kávéházak, a garniszállók intézményeire, arra, hogy kik milyen arányban részesülnek a dolgozók keresményéből, sőt foglalkoznak a fogamzásgátlással és a magzatelhajtással is! Fölöttébb érdekfeszítő olvasmány. És tanulságos is: fényt derít rá, hogy bizony, bizony, a ferencjóskai időkben is volt leánykereskedelem, gyermekprostitúció, melegek, még szép ruhájukért kurválkodó háziasszonyok is. 

Konklúzió: a betegesen prűdek kivételével mindenkinek. Árnyoldala, hogy a karcsú kötetecske nem könnyen hozzáférhető, magam is hónapokig várólistáztam érte egy antikváriumban.

Fekete Sas Kiadó − Orpheusz Kiadó, Budapest, 1992

101 oldal

 Valamikor eszembe jutott, hogy Zámbó Jimmy már majdnem tizenkét éve nincs velünk, merthogy most már majdnem tizenkét éve meghalt. Tavaly volt emlékkoncert, sztárvendégekkel, mert mindenkinek hiányzik a Zámbó Jimmy. Egyszer polgármester is szeretett volna lenni, de nem sikerült neki, ő lett az utolsó az öt (vagy hat) jelölt közül. Azok a régi szép idők, istenem, még lehetett dúskálni a választható személyek között!... – Szóval Zámbó Jimmy így jutott eszembe, tényleg, most már tíz évnél is több elmúlt, hogy eldördült a végzetes lövés, és az élő Király Legendává nemesedett. Az alábbi műelemzéssel tisztelgek megboldogult emléke előtt, különös tekintettel az ismertségi tőkéjét szorgalmasan ápoló hátramaradott rokonokra.

Mindent elfelejtek már, elfáradtam rég,
Lassan elmúlt a láng, úgy félek én.
Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó.
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.

R. Még nem veszíthetek! Még nem! Én élni akarok.
Adj időt nekem! Ó, Ég! Szólj, hogy még várjon!
Add vissza nekem! Ő kell! Még látni akarom!
Még nem búcsúztam el, még nem! Úgy fáj, nagyon.

Érzem elborít a láz, sírni szeretnék,
Olyan rég várok rád, de te nem jössz. Miért?
Mindent megpróbáltam már, hogy elfelejtselek,
Olyan forró a vágy, hogyan éljek nélküled?

R.

Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó,
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.

A szomorú hangvételű mű az élete derekán, élete teljében lévő, az elmúltakra visszatekintő és a jövőre készülő, sorsa fordulópontján álló férfiember számvetése a múlttal s jövendővel (mint Arany Jánosé az Epilogusban). A balladisztikus alkotást a kitörő szenvedélyek a rapszódiák hangneméhez közelítik (mint Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemetje), jelezve azt a forrongást, a bensőben dúló kételyeket és félelmeket, melyek e rendkívüli lelket marcangolták.

A kezdő tagmondat a feledés tényét rögzíti (mint Juhász Gyula Anna örökjében: „elmaradtál emlékeimből lassan”). Egyelőre nem egyértelmű, hogy a sérelmek nagylelkű felejtéséről, a közelgő öregkor okozta egészségügyi problémácskáról vagy éppen a múlttal való szakításról vall e pár szó. A fáradtság közlése a második feltételezést látszik erősíteni: az életbe belefáradt öregembert teremti szemünk elé a művész e kevés szóval. A következő metafora, az elmúló (kialvó?) láng képe is tovább árnyalja e sötét ábrázolatot (mint Arany Letészem a lantot c. versében, melyben „a tűz nem melegít, nem él: csak mint reves fáé világa”, vagy Petőfi i. m. „Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál” etc.). S itt már megszólal a félelem is, a tényközlések után az érzelmek bemutatása. A „rég” szót az „én” szóval rímelteti a szerző – a meglehetősen tompa asszonánc a melankolikus hangulatot fokozza, a gyakorta használt, sőt akár kommersznek is nevezhető rímpár pedig talán azt sugallja, hogy mindez nem csupán Jimmyvel, hanem bármelyik emberrel megtörténhetik; azaz egyéni élményét általános emberi síkra emeli. A harmadik sor szintén általánosnak tekinthető életképet villant fel: az átvirrasztott éjszakákét. A virrasztás egyaránt lehet az öregedés oka és következménye is: az éjjel a számvetés időszaka. Az el nem mondott szavak az elkövetett hibák jelképei (éppen mint Juhász Gyulánál, fent említett versében). Elhibázott életét a negyedik sorban summázza a szerző, süllyedő hajónak nevezvén ennenmagát. A hajó szimbolikája a legkorábbi irodalmi hagyományokra nyúlik vissza. Horatiusnál még az államot jelképezte a hajó (Hor 1,14 /Licinius Murenához/: O navis, referent in mare te novi fluctus etc.); Catullusnál is megjelenik e szimbólum (Cat 4: Phaselus ille, quem videtis, hospites, ait fuisse navium celerrimus etc.); Berzsenyi A magyarokhoz (II.)-ben még a horáci hagyományt folytatja (Forr a világ bús tengere, ó magyar!), az Osztályrészemben azonban a hajó már nem az állam, hanem a személyes sors szimbólumává vált (Partra szállottam. Levonom vitorlám etc.). Berzsenyi kiköt, révbe ér; Rimbaud A részeg hajóban csak vágyik rá (Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros etc.); Zámbó Jimmy pedig tovább fokozza a képben rejlő tragikus potenciált: ő a süllyedő hajó.

A kezdő strófa rendkívül tömör helyzetképe, számvetése után a refrén érzelmekkel telítve zúg fel a költő ajkán: megszólal a szenvedélyes tiltakozás a fátum bevégzettsége ellen. Jimmy úgy érzi, még nincs itt az ideje a hajó elsüllyedésének, az élet befejezésének. Tiltakozását ismétléssel nyomatékosítja, majd újra felkiált, hogy egyértelmű legyen: még élni akar. Sorsa elől egyenesen az éghez, feltehetőleg Istenhez folyamodik (l. istenes versek Balassitól Adyig). Felkéri az Eget: szóljon, hogy még várjon. A kettős ellipszis (az alanyok hiányoznak) összemossa Isten és a Halál képét, egyszerre vágyottá s rettegetté téve a transzcendens világot. Az erőteljes paradoxon után, az alkotásnak majdhogynem mértani középpontjában jelenik meg a mulandóság-hangulat oka: a szeretett személy hiánya. A szerelmi kétségbeesés mélységesen mély verméből kiált az előadó: még nem szeretne búcsút mondani a rejtélyes hölgynek.

A második verse az első láng-szimbolikáját a láz képével folytatja – hasonlóan Kosztolányihoz (Boldog, szomorú dal: „mint lázbeteg, aki feleszmél”; Csáth Gézának: „íróasztalomra fantasztikus lázban görbedek lehajolva”; A sötét párka: „adj a láznál lázabb lázakat”; Őszi koncert: „régi lázak láza szálldogál”) és József Attilához (Kései sirató: „Harminchat fokos lázban égek mindig”). A szerelmi láz a sírás képével fonódik össze (v. ö. Ady: „sírni, sírni, sírni, sírni”), melynek oka a szeretett nőre való hiábavaló várakozás. Költői kérdésben tör ki Jimmy: miért? Rokonítható ez Babits ismert Esti kérdésével („miért a végét nem lelő idő?” etc.). A világ egésze csakúgy megmagyarázhatatlan, mint Jimmy szerelmének viszonzatlansága. Az imádott nőt feledni sem tudja, hiába próbálta meg kényszerrel kitépni szívéből. A szexuális vágy ugyanis nem hűlt ki benne. A strófa újabb költői kérdéssel zárul, mely Demjén klasszikusát (Hogyan tudnék élni nélküled) és az Apostol örökbecsű művét (Nem tudok élni nélküled) egyaránt idézi, hogy csak a legnevesebb elődöket említsük. Ezek után a refrén újabb jajkiáltása nem pusztán ismétlés – a szerelmi bánat, a hiábavaló vágy még erősebb színezetet kap az előzmények miatt. Az első verse második két sora is újfent elhangzik, s ekkor már tudjuk, miért virraszt Jimmy, milyen szavak maradtak elmondatlanok, s miért is vált élete a süllyedő hajóhoz hasonlatossá.

Zámbó Jimmy műve a legalapvetőbb emberi érzelemből, a szerelemből kiindulva a lét legalapvetőbb kérdéseit feszegeti, a valóság és a transzcendencia mezsgyéjén mozogva indulataival, vágyaival, kérdéseivel és kételyeivel. Ez a rendkívüli alkotás nagy elődök által megpendített kérdéseket, tudásrétegeket foglal össze és halad meg egyúttal, koherens struktúrába kontaminálva a spirituális-textuális-intertextuális tendenciákat.